Hosszasan gondolkodtam, mi legyen a mostani bejegyzésem témája, no nem azért, mintha nem lenne hozzá ötletem. Ellenkezőleg, túl sok téma torlódott fel már bennem egy ideje, úgyhogy a bőség zavarával küzdök. De nem mehetek el a két jeles esemény mellett, amelyek a mostani időszakból adódnak számomra, számunkra.

Az egyik, hogy ma van fél éve, hogy elindult a lélekápolás blog. Ebből az alkalomból szeretném megköszönni a sok értékes hozzászólásotokat és leveleteket, és a biztatást, amit kaptam, hogy folytassam ezt a tevékenységemet, mert hasznosak nektek ezek a gondolatok, van rá igényetek.

A másik, hogy elkezdődött az idei adventi időszak. Nem mintha ez olyan nagy esemény lenne az én életemben – lévén hogy nekem szinte minden napom olyan a párommal és a lányommal, mintha mindig advent, karácsony, születésnap, névnap, stb. lenne. Nincs különbség a napok között. És ha összevetem ezt az állapotot azzal az egészen kicsi gyerekkori döntésemmel, amelyet valószínűleg egy nagy családi perpatvar után hoztam (mármint hogy nekem csakazértis normális családom lesz), igazán megérte dolgozni a megvalósulásáért.

Az advent a várakozás ideje. Várunk arra, hogy eljöjjön a fény az életünkbe. Vágyunk az ajándék, vágyunk a fény után, hiszen egyre hosszabbak az éjszakák, és ez eléggé megviseli a szervezetünket. Viszont azt, hogy egészen pontosan milyen is az a fény, amire vágyunk, talán nem tudjuk. Mert be sem merjük magunknak vallani, hogy milyen fényre vágyunk. Talán azt tanultuk gyerekkorunkban, hogy vágyni nem szabad, vágyni bűn. Mindenféle irreális félelmek miatt le akarták törni a vágyakozó énünket, hogy ne érjenek minket csalódások, ha nem teljesülnek be a vágyaink, legyenek akármilyen egyszerűek és ártalmatlanok is. Így aztán a lelkünkben élő kisgyerek megsérült, megtanulta bántani a saját vágyait, és nagyon mélyre el is temette őket.

Viszont vágyak nélkül az élet olyan, mint a sötétség fény nélkül.

Legyen az a házi feladatod a mostani adventre, hogy nem(csak) a rokonoktól és egyéb emberektől kérdezed meg, hogy milyen ajándékot szeretnének karácsonyra. Hanem elmeditálsz, befelé fordulsz, felkutatod a benned élő belső sérült kisgyereket és elsőként őt kérdezed meg: mire vágyik? És ha valami olyat mond, amire az ítélkező éned kapásból azt mondaná, hogy “Ez marhaság!”, nem a kisgyereket bántod, hanem ezúttal az ítélkező énednek adsz egy maflást. És amit csak módodban áll, teljesítesz ennek a kisgyereknek.
Biztos fog olyanokat mondani, amelyek nagy anyagi áldozattal járnak. De te lásd meg a kívánságok mögött az óriási szeretetigényt, amely gyerekkorában nem tudott kielégülni. Ezért öleld meg gondolatban ezt a belső kisgyereket, amíg csak jólesik neki!
Mert a szeretetéhség nem elítélendő. Hanem kielégítendő! Ha megmarad, akkor továbbra is úgy fognak költekezni az emberek advent idején, mintha milliomosok lennének, holott talán hitelt vesznek fel, hogy meg tudják ajándékozni a szeretteiket.

Csak a saját maguk szeretetigényét nem pótolják.

Te be mered legalább magadnak vallani, hogy mire is vágysz tulajdonképpen?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Kérdezd meg a gyerekedet Vannak olyan rozsdásodó és kallódó kincsek a birtokodban, az életedben,...