Mostanában több olyan levelet is kaptam (köszönet értük), amelyben az írók arra panaszkodnak, hogy sokat sírnak, sírásrohamaik vannak, amelyeket nyilván nem tudnak visszatartani, de kiengedni sem, mert a környezetük elítéli őket ezért. Nosza, nem állhatom meg szó nélkül a témát, főleg hogy én is érintve voltam benne az utóbbi időkben.
Még ma is a szemem előtt lebeg egy mondat az emlékkönyvemből, amit gyerekkoromban még talán komolyan vettem… és amin ma már energia pszichológusként meg szoktam botránkozni.
Ez a mondat pedig a következő volt:

Ne lásson át a fátylon a kíváncsi tömeg, mosoly lebegjen az arcodon, ha vérzik is a szíved.

Miért is?

Szeretném rá felhívni a figyelmedet, hogy aki ilyet beleír egy emlékkönyvbe, valószínűleg beteg ember. Szinte biztosra veszem, hogy gyomorfekélye, magas vérnyomása, rákja, vagy egyéb problémája van/volt, vagy ezek egyszerre. De hogy sírógörcsei is szoktak lenni, azt is nagyon valószínűnek tartom. Ugyanis, aki visszatartja a sírását és bájmosolyog akkor, amikor pedig jólesne egy kicsit itatni az egereket, abban idővel fel fognak halmozódni a szomorú érzelmek és robbanásszerűen, sírógörcsök formájában, a lehető legrosszabbkor fognak előtörni…
Ha a Te életedben is voltak ilyen tanítások… Biztos, hogy egy azokra az emberre kellene hallgatni, akik ilyeneket mondtak? Biztos, hogy nem a testednek van igaza, amikor sírni szeretne? Miért is kellene kínunkban vigyorognunk? Csak azért, mert vannak olyanok, akik szeretnek betegek lenni, és ezért mindenki más is legyen beteg? Miért is kell megosztozni velük a testi-lelki kínjaikon? Nem őrültek ők egy kicsit?

Megosztok veled egy titkot: már majdnem 3 hete, hogy elment a 12 hetes magzatom. Spontán, hirtelen, minden előjel nélkül. Nem tudtam megakadályozni, még ÉFT-vel sem. És nagyon szomorú voltam miatta, sokat sírtam, gyászoltam. Összedőlt, elbizonytalanodott a szépen elgondolt jövőképem: például az, hogy jövő júniusban már két dajkálni való csemetém lesz. Ez pedig elég nagy változás egy ember életében.
Persze a környezetemből néhányan a tanult sémát mondogatták gondolkodás nélkül, hogy “Fel a fejjel!”, de ők számomra nem etalonok a testi-lelki egészség terén. Mert ilyenkor igenis gyászolni kell egy ideig. A sírás (nem a hiszti!) természetes öngyógyító folyamat, megtisztít, felszabadít, segít az agysejteknek alkalmazkodni az új helyzethez. Így azt is figyelmen kívül hagytam, hogy mások mit gondolnak rólam. Mindenhol sírtam, ahol jólesett – ultrahang közben, a kórházi váróteremben, az utcán… Könyörgöm, most vetéltem el, engedtessék már meg nekem egy kis szomorúság. Most senkinek a kedvéért sem fogok az asztalon táncolni, egyrészt mert semmi humorom sincs hozzá, másrészt, mert még a lakodalmamban sem csináltam ilyet. Aki pedig elvárja tőlem, azt minimum elküldöm melegebb éghajlatra. És ha megsértődik miatta, az legyen az ő problémája.
Eredmény? Mostanra sokkal jobban vagyok. A vetélés fizikai folyamatába pedig nem kellett művileg beavatkozni az orvosoknak, magától lement! És biztos vagyok benne, hogy hamarosan lesz nálunk kistestvér!

Tehát, ha egészséges szeretnél lenni testileg-lelkileg, a legjobb, amit tehetsz: engeded az érzéseidet kijönni és kizárod a külvilágot. Ha pedig egy síró embert látsz: nyújts neki oda egy zsebkendőt, és, ha éppen ráérsz, a válladat is, amin kisírhatja magát. Nincs szükség másra.

Ha szeretnéd Te is az eddigieknél természetesebben és jobban kezelni a szomorúságodat, a sírási késztetéseidet, kattints ide >>>

Kérlek írj még olyan egészségtelen bölcsességeket a hozzászólásokba, amelyek valószínűleg károsak, mégis sokan elhiszik és követendőnek tartják őket!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Jaj csak nehogy szomorú légy A szomorúság bizonyos helyzetekben teljesen természetes állapot. A probléma ott...

Még emlékszem rá, amikor fiatalabb koromban, ha nem sikerült valami, akkor a család össznépileg jött, hogy rögtön de azonnal felvidítson. Hogy jaj, nehogy szomorú legyek. Nem is tudom, mit gondoltak, szerintem abnormális módon féltek attól, hogy a szomorúság örökké fog tartani. Ez elég groteszk jelleget is szokott ölteni akkor, amikor például egy fiúról volt szó, akiről úgymond ők “beszéltek le”. Mert bizony sok ilyen előfordult: elmagyarázták, hogy miért nem jó nekem az illető srác. Én pedig, mint amolyan gyerek, bevettem, mert egy gyerek így működik.

A család véresen komolyan tekintette az ilyen fiús ügyeket, már látták az ásó-kapa-nagyharangot, és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ezek csak tinédzserkori próbálkozások a részemről. Nem mások, mint ismerkedések a másik nemmel, amelyek később úgysem jutnak el egy magasabb szintre, ha a fiú tényleg nem illik hozzám.
Szóval elég groteszk (és sokszor álságosnak tűnő) ügyek is alakultak abból, hogy úgymond először keresztbe tettek nekem minden lehetséges módon, aztán pedig jöttek vigasztalni. Gondolj bele: valakinek a lábára mondjuk szántszándékkal rálépsz, mert azt hiszed, hogy az jó neki, aztán pedig befogod a száját, hogy ne ordítson. Kész agyrém.

De nem is ezt akarom kihozni a mondanivalómból, hanem azt, hogy nem hagytak szomorkodni.

Pedig veszteség esetén (főleg ilyen veszteség esetén, amikor az ember kiszolgáltatottnak és bepalizottnak érzi magát) teljesen normális dolog a szomorúság, sőt, a harag is, hiszen elvesztettél valamit, és mások visszaéltek a hatalmukkal veled szemben.

A probléma legjobban ott jön ki, ha nem hagynak szomorkodni, nem hagynak tombolni kellő mennyiségben. Mert akkor eltávolodsz a saját érzéseidtől, saját magadtól. Nem tudod feldolgozni a veszteséget, nem tudod újraszervezni az életedet, elfojtod az érzéseidet. Ha rendszeresen előfordul ilyen szomorúság és harag elfojtás, akkor később halmozottan, lehet hogy lelki zavarok: depresszió, pánikbetegség, szorongások, félelmek formájában törnek rád újra ezek az elfojtások. Mert hogy fel fognak törni a lelked mélyéről valamikor, az ezerszázalék.

Hogy miért írtam le mindezt?

Mert most is, egyik pillanatról a másikra rám tört egy kisebb mélabús állapot. De már el tudom fogadni, valószínűsítem, hogy valamilyen gyerekkori elfojtás maradványa, és nem futok el előle, szembenézek vele, átélem. És tudom, hogy el fog múlni. Hiszen semmi sem tart örökké, ez sem. Viszont lehet, hogy valamit felismerek belőle, magasabb szintre emel a feldolgozása.

Te hogyan tudod kezelni a saját szomorúságodat, a saját érzéseidet?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Jó kislányok nem sírnak? Vannak olyan, általánosan elfogadott "bölcsességek" a kultúránkban, amelyeket sokan készpénznek...
2. A depressziót már az óvodában is tanítják A magyar depressziós kultúra okának firtatása, a negatív minták leleplezése...
3. A bánatháj és ami mögötte van Azt hiszem, sokszor érezzük úgy, hogy hiába fogyókúrázunk, hiába próbálunk...