Szeretettel köszöntelek abból az alkalomból, hogy először kerül fel új írás a Lélekápolás blogra 2012-ben. BÚÉK! Remélem, kellemesen teltek az ünnepek.

Az Online Öngyógyító Klub egyik tagjától kaptam a “nem tudok nemet mondani” ötletet mint témát,  köszönöm neki! Megírom, mert újévi fogadalom gyanánt lehet, hogy sokan azt tűzték ki célul, hogy mostantól nem fognak mások minden kérésére igent mondani, ahogy eddig tették, hogy többet fognak magukkal foglalkozni. Aztán pedig valószínűleg szembesülnek vele, hogy nem sikerül betartani a fogadalmukat, mert valami titokzatos erő mindig legyűri és arra kényszeríti őket, hogy újra és újra belemenjenek számukra előnytelen dolgokba. Itt sokszor hiába a józan paraszti ész meg a tudatosság, meg az arany középút keresése, meg a jelenben élés, ezek a dicséretes tulajdonságok elvéreznek a titokzatos erő csábítása mellett.

A probléma nagyon sok embert érinthet, ha ezt a honlapot olvasod, akkor valószínűleg  Téged is. De van ám rá valódi megoldás, amit valószínűleg még kevesen ismernek.

Ha letöltötted  már az ingyenes szorongásoldó e-bookot, rögtön a második oldalon szembetalálod magadat egy mondással, éspedig: „A stressz az, amikor a gyomrod azt mondja: soha; a szád pedig: persze, azonnal.” (Ismeretlen)

Tehát, a “nem tudok nemet mondani” stresszt, feszültséget, nyugtalanságot okoz bennünk. Itt tudjuk megfogni. Hogy megkeressük eme stressz gyökerét, egészen a gyerekkorunkig kell visszamenni (meglepő, ugye? ) Már volt szó a blogon a poroszos oktatási rendszerről, amiben nevelkedtünk (például ebben a cikkben). Meglátásom szerint itt van a kutya elásva.
Ha úgy neveltek a családodban és/vagy az iskolában, hogy az engedetlenségért, ellenszegülésért (az együtt nem működésért) húzós büntetés, elutasítás, elítélés, szeretetmegvonás járt, akkor nem volt biztonságos nemet mondani számodra, így megtanultál a szüleidnek és a tanáraidnak mindig igent mondani és teljesíteni az összes óhajukat. Aztán ezt később kiterjesztetted a többi emberre is.
Ha csak akkor értékeltek és vettek észre téged, amikor “jó kislány” voltál, netán a szülők is ezt a szabályt követték a saját viselkedésükkel, akkor szintén ez a helyzet. Ha nem volt szerető, a csintalanságokat is feltétel nélkül elfogadó biztonsági háttered, akkor bizony nincs alap biztonságérzeted arra, hogy olykor a saját fejed után menj, a saját belső hangodat és szükségeidet kövesd, és nemet is mondj. Mindenféle lelkiismeret furdalás és bűntudat nélkül.
Mindezzel arra a hiedelemre tanítottak, hogy csak akkor vagy jó és értékes, ha folyamatosan és örökké mások kedvében jársz, ha mindent megcsinálsz helyettük, még akkor is, ha túlvállalod magadat. Ilyenkor nem szívből mondasz igent, hanem ross szájízzel. De igent mondasz. Aztán meg fájhat a fejed, hogy hogyan teljesíted mindazt, amit bevállaltál, mert utólag már olyan kínos visszamondani. Jön a tehetetlenség, a vádaskodás, önmagadat szidod azért, mert már megint nem tudtad visszautasítani a kérést, a másikat meg azért, mert nem volt rád tekintettel. Vagy pedig megpróbálod elsunnyogni a dolgot, elbújsz számonkérések elől.

Sajnos, ahogy észrevettem, a mostani társadalom nagy része azokat tartja nagyra, akik mindent megtesznek másokért (családjukért, gyerekükért, közösségért), még az ételt is megrágják helyettük, azokra pedig, akik magukkal (is) foglalkoznak (másoknak való károkozás nélkül), talán ferde szemmel néznek. De itt az ideje, hogy ezen változtassunk, hogy levessük ezeket a gyerekkori rossz beidegződéseket. Mert a kevesebb bizony sokszor több.

Mielőtt elárulnám, hogy ezt a jelenség pontosan micsoda is, és hogyan is lehet eredményesen gyógyítani (mondjuk az ÉFT-vel), az érzékeltetés és a fűszer kedvéért egy megtörtént eset. Karácsonykor a depi szüleimnél ebédeltünk (itt írtam már róluk), ahová ebédidő előtt nem sokkal betoppant egy vendég, egy volt kollégájuk. Beszélgettünk, közben elérkezett az ebédidő, amikor is a gyerekek, a fiatalok (akik viszonylag ritkán jönnek el) megéheztek, így elkezdték odakészíteni az ebédet az asztalra. Ekkor a vendég zavarba jött és elment. Az egyik depi szülőmtől kaptam a fejemre, hogy “ezt nem kellett volna, mert nem illik elzavarni a vendéget”. Magyarul: inkább maradjunk éhesek, és várjunk (talán estig is), amíg észre nem veszi magát.
Namármost. Ebédidő van. Éhesek vagyunk. Akkor ebédeljünk! A vendéget pedig meg kell hívni ebédre, és nem az éhes fiatallal balhézni, hogy tapintatlan, mert elzavarta. Lehet a vendégnek is választási lehetőséget felkínálni vagy nemet mondani, ha arra van szükség, majd megemészti. Felnőtt ember.

Tehát, ha valaki folyamatosan az ön-szükségletei ellen cselekszik, és másoknak mond igent, azt lehet megfelelési kényszernek is hívni, de energetikailag nézve FÜGGŐSÉG! Ha valamit nem tudunk abbahagyni, folyamatosan, és egészségtelen mértékben ismétlünk, az mindig függőség. Teljesen mindegy, hogy mi az ismételt cselekvés: dohányzás, számítógépezés, szex, munka vagy egyéb. Esetünkben függőség attól, hogy igent mondjunk. Ennek megfelelően lehet gyógyítani, az ÉFT-vel kiválóan.

A függőségről és alapszintű ÉFT-s gyógyításáról (az ÉFT alap kézikönyv szerint, keress rá az Interneten) voltak cikkek a weboldalon: például itt és itt.

Az Online Öngyógyító Klubban beszéltünk már arról is, hogy a függőségeket hogyan lehet magasabb szinten oldani, és arról is lesz szó, hogy nemet-mondani-nem-tudás függőség esetén milyen egészségtelen önkorlátozó hiedelmekkel kell foglalkozni pluszban. Valamint készítettem egy erre a típusú függőségre gyógyító kopogtatós gyakorlatot. Ha szeretnél ebben részt venni, kattints ide >>>

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Duracellnyuszindróma Leleplezem a napjainkban tapasztalt szorongásos állapotok egyik nagy előidézőjét... Avagy...
2. Segítség, bántják a gyerekemet! A gyerekek iskolai konfliktusainak kezelésében sok szülő tehetetlennek érzi magát....
3. Így gyógyul az ínhüvelygyulladás Az ÉFT terapeutai munkám során (de nem csak akkor), meglepően...

A mai napig sokszor kapok e-mailben olyan, munkával kapcsolatos “kompromittáló” képeket, mint amit itt is látsz a szöveg mellett. El szoktam gondolkodni rajta, hogy akik ezt küldözgetik, vagy csupán lefotóznak egy ilyen kompozíciót, vajon milyen viszonyban lehetnek a munkával?

Akár tízszer tovább tart… ugye ismered ezt az szárazelem reklámot? A médiában azt a példát látjuk, hogy az a jó, ha tízszer tovább tart, ha a nyuszi tízszer tovább mozog ugyanazzal az energiaforrással. Ezt az élet- és viselkedési sablont, ha fogékonyak vagyunk rá, magunkra is vesszük: úgy gondoljuk, hogy ha a szárazelem tízszer tovább tart, akkor nekünk is illik tízszer tovább tartani, jó sokat dolgozni, sokszor élvezet nélkül. Ekkor alakul ki a duralcellnyuszindróma, legalábbis én így nevezem a jelenséget. (Ezt néhány évtizeddel ezelőtt egyébként sztahanovizmusnak hívták, és a jelek szerint sokan még nem tudtak kijönni belőle…)

A lényege: nem hatékonyan és ésszel akarunk dolgozni, hanem sokat. Többet, mint amennyit az agyunk be tud fogadni. Meg akarunk felelni valamilyen külső vagy belső eszményképnek, minden áron. Ennek érdekében mindent bevetünk, méregerős kávét töltünk be a bendőnkbe naponta háromszor, és még annál is erősebb energiaitalokat tolunk le a torkunkon, hogy bírjuk a strapát, hogy tudjunk úgy pörögni, ahogy mi elvárjuk magunktól, vagy ahogy szerintünk a környezetünk elvárja tőlünk.

Sokszor már csak az ostor meg a gyeplő hiányzik a kezünkből…

Ha valaki nagyon-nagyon szeret dolgozni, és az ideje nagy részét végeláthatatlan munkával tölti, még a feltöltődés és a lazítás rovására is, akkor valószínűleg munkafüggőségben szenved. Ekkor a munka ugyanolyan pótcselekvés, mint a dohányzás, eltakar sok rossz érzést, szorongást, amit munka nélkül érezne. Azt, hogy zavarban van, ha nincs mit csinálnia. Vagy azt, hogy igazából nem szereti a családjával tölteni az idejét, mert nem érzi jól magát velük. Sőt. A sok munka elkendőzi azt a, gyerekkorból származó érzést is, hogy csak akkor értékes, ha sokat dolgozik. Mert egyébként haszontalan és semmirekellő, legalábbis ezt tanulta a szüleitől (akik valószínűleg szintén munkafüggők [voltak], és így önigazolták a saját problémájukat).

Tisztában vagyok vele, hogy súlyos dolog ezt így kijelenteni. De fontos róla beszélni, mert a munkafüggőség (és a mögötte levő stressz) előbb-utóbb átcsap az ellentétébe, betegségekhez, kiégéshez, kétoldali munka(hely)undorhoz, sőt, életutálathoz vezet. Ha ez megtörténik, akkor a delikvens  már a gondolattól is rosszul lesz, hogy dolgozni kell mennie.

Pláne foglalkozni kell vele, mert nekem az a tapasztalatom, hogy a kétoldali munkahelyundorban és munkafüggőségben szenvedő embert igazából nem a munkahely, de nem is a munka frusztrálja. Sokkal inkább az a kép, ami a fejében a munkával kapcsolatosan kialakult. Az a kép, amit arról hisz, hogy azt a munkát hogyan kell elvégezni (mert máshogy nem lehet). Pedig lehet, hogy nem is várják el tőle, hogy mindent megcsináljon és igásló legyen, de ő ettől függetlenül hajt, mert azt hiszi, hogy csak akkor fogják őt szeretni.

Orvoslási lehetőség: a következő linken találsz egy kopogtatós ÉFT gyakorlatot, amelyet mindig elvégezhetsz, ha úgy érzed, hogy hatalmába kerített a munkafüggőség, a munkakényszer. Ha ezt csinálod, és mellette még kikopogtatod magadból a közben feljött érzelmi okokat is, egyre türelmesebb leszel magadhoz, egyre jobban képes leszel kellemes időbeosztást csinálni magadnak, és olykor örömmel leülni hátsódra, a lógatni a lábadat és nézni ki a fejedből.
http://www.lelekapolas.hu/letoltesek/EFT_kopgyak_duracell.pdf

Ez az ÉFT gyakorlat, és még sok más, ütősebbek is szerves részei a Stresszoldó Munkahelytaláló-bevonzó Tréningnek is. Ha szeretnél még sok hasonló, hasznos gyakorlatot kapni, és sok más értékes információval gazdagodni, jelentkezz rá!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Így gyógyul az ínhüvelygyulladás Az ÉFT terapeutai munkám során (de nem csak akkor), meglepően...
2. Segítség, nem tudok nemet mondani Újévi fogadalom gyanánt lehet, hogy sokan azt tűzték ki célul,...
3. Amikor nem megy az elengedés Engedd el - halljuk akkor, amikor egy olyan kocsi után...

Ez a bejegyzés kicsit hosszúra sikeredett, szerintem készíts ki rágcsálnivalót és üdítőt, amíg olvasod…

Mostanában olyan jelzéseket adott nekem az élet, hogy erről kell írnom. Mármint a tökéletességre való törekvésről…

Az egyik ok, amiért ezt a témát választottam, egy hozzászólás a “10 értékelni való dolog” című blogomhoz. Köszönet érte a hozzászólónak, egy fontos problémára, egészségtelen nézetre hívta fel vele a figyelmemet. Idézem az idevágó részeket: “Nekem is vannak “romboló” szüleim, amiért én is zsigerből utáltam őket! Közben született nekem is egy lányom, és rájöttem, hogy a “káka keresés” egyáltalán nem ellenem szólt. És most biztosan megkövezel, de én is keresem a hibákat, és próbálom kijavítani őket, MERT EZ A LÁNYOM ÉRDEKE!!! Mert ebben a farkas törvényű világban egyre jobbnak és jobbnak kell lenni, mert ha nem, eltaposnak, félre állítanak.”

A másik ok pedig az, hogy akik korán jelentkeztek a stresszoldó munkahelytaláló-bevonzó tréningre, már kaptak egy apró ízelítőt a tartalmából, egy, nyugtalanság csökkentő energiagyakorlatokat bemutató videó formájában. Az egyik kedves jelentkező jelezte, hogy valami folyamatos (idegesítő) pityogás megy a kisfilm alatt. Mostanában nem volt valami jó a hang a gépemen, így arra gyanakodtam, hogy talán behallatszik az időkapcsoló halk kerregése a felvételbe, és nem hallottam meg. Megtettem, ami tőlem telt: a Windowsom újratelepítése után derült ki, hogy valószínűleg a webkamerám sajátossága a kerregés, mert a régebbi videóimban is van ilyen. Ennél fogva, ha sokakat zavar majd a tréningen ez a jelenség, akkor szerezni fogok egy másik webkamerát, és újra fel fogom venni az oktatóvideókat. De ha így is meg lehet tanulni a tartalmukat, akkor lehet, hogy el fogom fogadni, hogy nem vagyok egy Koltai Lajos, és egyelőre tökéletlen, de a célnak megfelelő videókat tudtam csak előállítani. Remélem, elnézik ezt nekem.

Hogy miért mondom ezt?

Mert a túlzott maximalizmus, az egészségtelen tökéletességre való törekvés rengeteg stresszel, szorongással és görcsöléssel jár. Ezért elárulok egy titkot, ami kötődik a sikeres munkahelytaláláshoz is, és benne van a tréning anyagában: a munkahelyek, a “farkastörvényű(-nek érzett) világ” nem szeretik a túlzott tökéletességre törekvő, másokon folyamatosan csak a hibákat kereső és meglátó embereket. Nem őket hagyják érvényesülni. Hanem azokat részesítik előnyben, akik boldogok, szeretettel dolgoznak és “elég jók“. Természetesen szükség van a hibák kijavítására is, de nem ezen van a hangsúly, és a hibák kijavításának a “hogyanja” is nagyon fontos.

Egy kis részlet a tréningből, az időgazdálkodás részből:

Viszlát tökéletesség, agyő maximalizmus!

Minden, amit elvégzel, az „elég jó” legyen, annál egy kicsivel jobb, illetve a célnak megfeleljen. Mert ha túl jó akarsz lenni, az egyenes út a halogatáshoz, hogy el sem kezded csinálni a feladatot… Az egyik, általam leginkább tisztelt és legmesszebbre jutó mentoromtól azt tanultam, hogy (a számítógép nyelvén megfogalmazva), hogy „Nem pixelezgetünk!”. Azaz, a képernyőn nem rakosgatunk egy képet két pixellel arrébb, aztán egy pixellel vissza, mert az időrabló tényező, és fontosabb dolgoktól veszi el az energiánkat. Természetesen vannak olyan munkák, ahol a nanomilliméteres pontosság rendkívül fontos (pl. sebészorvosoknál), de nem kell például hétfogásos vacsora, ha elég a kétfogásos is (nem mellesleg valószínűleg egészségesebb is…). És attól még nem kell háromszor felmosni a konyhát, hogy felmosás után találtál egy porszemet, mert az mindig lesz… A kevesebb néha több! Természetesen emberfüggő az is, hogy ki mit vár el tőled munka gyanánt, de ez csak akkor fontos szerintem, ha fizetnek azért, hogy dolgozz. Ekkor célszerű megkérdezni, hogy az illető mire is gondol, mit szeretne Tőled… És a munkaigényesebb, nagyobb eredménnyel járó feladatokért természetesen több pénzt kell kérni! Például (varrási munka) egy nadrág derekának szűkítésére van olcsóbb és drágább megoldás is. Utóbbinál a nadrág egész derekát szét kell szedni, de az eredmény sokkal szebb lesz. Otthon hordott és munkásnadrágnál nem követelmény, hogy szép legyen, viszont egy elegáns színházi darabnál már igen!
(Mellesleg a tréningen lesznek olyan energetikai, ÉFT-s gyakorlatok is, amelyek segítenek elengedni, feloldani a túlzott maximalizmust.)

És ha még mindig nem győztelek volna meg, elárulom azt is, hogy a II. világháború kitörésének oka is többek között a torz tökéletességre való törekvés volt! Igen, jól olvastad. A poroszos nevelésben (brutálisan, verésekkel) tökéletesen engedelmesre nevelt gyerekek tökéletesen engedelmesek voltak – sajnos, Hitlernek is!

Na, akarsz még tökéletes lenni?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. 5 mumus, ami ott tart téged egy nem neked való munkahelyen Ebben a bejegyzésben olyan tudat alatti félelmekről rántom le a...
2. Megbocsátás vagy szembenézés A klasszikus, mindent eltűrésre buzdító megbocsátás filozófia újragondolása az érdekérvényesítés...
3. Kő vagy kenyér? Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel - tartja a mondás....

A múltkori, leszokás a dohányzásról témával kapcsolatosan kaptam érdekes javaslatokat, kérdéseket és felvetéseket (köszönöm szépen őket), amelyeket fontos lenne megbeszélni, mert segíthetnek a leszokásban. Erről fog szólni ez a bejegyzés.

Kérdés:
Tudnál esetleg küldeni egy “Leszokás a dohányzásról” forgatókönyvet?

Válasz:
A függőségektől (a dohányzástól is) való önálló megszabaduláshoz az ingyenes ÉFT kézikönyvben leírt “forgatókönyvet” javaslom, én is ezt veszem alapul a tanácsadásokon.
Keresd meg ezen az oldalon azt a részt, ami elmondja, hogy hogyan jutsz el az ÉFT kézikönyvhöz:
http://www.lelekapolas.hu/mi-is-az-az-eft/

• Hogy “mit” kell csinálni, az itt van leírva: 41-62.o. Az Alaprecept Végy egy csipet… – A Ráhangolódás – A Szekvencia – A 9-es Skála – A Szekvencia (megint) – Az Emlékeztető mondat – Módosítás pótlólagos körök esetében
• A “hogyan” pedig itt: 116-127.o. Hogyan használjuk az ÉFT-t függőségek esetén (a lehetséges okok újraértékelése)

Ezzel nagyon sok mindent meg lehet oldani.
Ha húzósabb a helyzet, mint amivel önállóan meg tudsz birkózni és segítségre van szükséged, jelentkezhetsz tanácsadásra:
www.lelekapolas.hu/eft-tanacsadas/

————————–
Felvetés:
Amit legjobban hiányolok, az az óránként 5 perc szünet, amit akkor tartottam, amikor cigiztem. Most megállás nélkül órákat dolgozom és az marhára fárasztó. Egyébként kutatók állítják, hogy a dohány nyugtató hatással van az emberekre.

Válasz:
Vigyázat, ez a kényszer, hogy megállás nélkül dolgozzunk (a munkalkoholizmus), a fejünkben van, az előéletünkből ered, és dohányzás nélkül is fennáll. Olyan, mint amikor puskát tartanak a fejünkhöz, hogy “dolgozz, vagy világvége lesz!” Ilyenkor észre sem vesszük, hogy feltehetnénk azt a kérdést: és mi lenne, ha néha szünetet is tartanék? Valószínűleg semmi. Egyes felvilágosult munkaadók és főnökök egyébként már nagyon odafigyelnek arra, hogy az irányításuk alatt dolgozó alkalmazottak óránként legalább 10 perc szünetet tartsanak, mert tudják, hogy a munka hatékonyságára ez jótékony hatással van…
És ha már ott tartunk, hogy hiányzik a cigaretta szünet, akkor más “alibivel” is lehetne szünetet tartani. Egy feltétellel: az alibinek roppant vonzónak kell lennie a számunkra ahhoz, hogy érdemes legyen a munkát letenni miatta. Természetesen, jó, ha egészséges is. És ez a roppant vonzó és egészséges alibi mindenkinek más. Például lehet Teri által említett gyógynövényes cigarettát szívni, légzőgyakorlatokat vagy néhány tornagyakorlatot végezni, meginni egy finom teát vagy egy pohár vizet, gyümölcsöt enni, elolvasni egy-két oldalt egy izgalmas könyvből, sétálni, és így tovább. Ez segíthet átvészelni azt a korszakot, amíg még megvan a “rágyújthatnék”. (Emlékeztetésképpen: a rágyújthatnékot így is lehet kezelni >>>)

Szerinted milyen szünetet lehet még tartani cigarettaszüneten kívül? Gyógynövényszünet, tornaszünet, levegőszünet, teaszünet, vízszünet, gyümölcsszünet, könyvszünet?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Elfüstölni a stresszt Napjainkban a dohányzás népszokás. Illetve szerintem népbetegség. Egyesek le tudnak...

E-mailben még hetekkel ezelőtt kaptam egy jó témát, amiről hasznos lehet beszélni, köszönöm Erikának!

Az volt a felvetés, hogy ha valaki elvesztette a hitét, úgy mindenben, miként lehet újra megtalálni?

Először is, kérdés lehet, hogy pontosan mi volt az, amiben régen hittünk, és most már nem hiszünk? Önmagunk? A társunk? A gyerekünk? A munkahelyünk? A világ igazságossága? Netán az Univerzum, a Teremtő? Erre a kérdésre ha tudunk válaszolni, akkor sok fontos információhoz juthatunk.

Másodszor, nézzük meg, mit is takar pontosan a “hit elvesztése” fogalom. Miért vesztettük el a hitünket? Elvártunk magunktól vagy az előzőekben felsorolt emberektől és dolgoktól valamit, amit nem teljesítettek? Magasra tettük a mércét, légvárakat építettünk, és összeomlott a kártyavár? Mert bizony mindannyian emberből vagyunk, és a bőrünkből nem, vagy csak nagyon lassan tudunk kibújni?

Egyébként szerintem az elvesztett hit valamiféle hiányállapot: energiahiány, szeretethiány, kiégés, kifulladás, fáradtság, hullámvölgy, csalódottság, depresszió, elesettség érzése, fásultság, diszharmónia, szélsőségesség, stb.

A hiányállapot számunkra nyomasztó, a biológiai programunk arra ösztökél minket, hogy megszüntessük a hiányt.

Vegyünk egy konkrét példát, hogy szórakoztató is legyen, kicsit humorosan. Mézga Paula azért veszíti el a hitét, mert hiába az összes erőfeszítése (a megfelelési próbálkozásai, a finom vacsorák és egyebek), a férje, Mézga Géza nem hajlandó megváltozni abból a magatartásából, hogy folyamatosan kritizálja őt és sohase dicsérje. Mézga Paulának krónikus dicséret- és elismeréshiánya van, ezért vesztette el a hitét. Ez a dicsérethiány nagy eséllyel a gyerekkorából és az erre való érzékenységéből fakad: a szülei nem dicsérték, hanem arra nevelték, hogy majd a külvilág megdicséri őt. Azt sugallták neki, hogy például majd a férje a tenyerén fogja hordozni, agyonbabusgatja és boldoggá teszi. Így, mivel nem kapott észbe, Paulának a negatív énképe mellett extra elvárásai alakultak ki a külvilág iránt. Hab a tortán, hogy ez a nem-dicsérős szülői minta egyfajta szeretet definícióként úgy beleégett Mézga Paula fejébe, hogy – mivel ezt ismeri – pont olyan nem-dicsérős szigorú párt választott magának, mint amilyenek a szülei voltak. Így tovább sóvároghat az elismerés iránt. Ördögi körbe került!

Van egy komoly akadály a beteljesülésben: ha valaki megdicséri őt, hiába van dicsérethiánya, nem mer fürdőzni az elismerésben, sőt. Ferdén néz a dicsérőre, és azt gondolja, hogy “Vajon mit akarhat ez a pasi tőlem, hiszen én nem vagyok méltó a dicséretre!” (Mi azonban már helyesbíthetjük ezt az állítást az előzőek tudatában: “Nem vagyok hozzászokva a dicsérethez, furcsa nekem, ezért nem fogadom el!”) Hiába őszinte és jószándékú a dicséret. Így aztán nem elégülhet ki azon vágya, hogy a dicséretet kapjon.

A hit visszaszerzésének tehát van egy akadálya, amit legelső lépésként fel kell oldania ahhoz, hogy a problémája orvosolva legyen. Célszerű megkérdőjeleznie a gyerekkori mintáit, amik azt sugallják, hogy nem méltó a dicséretre. Például tekinthet úgy a szüleire, mint akikben túltengett a stresszhormon, a saját mumusaik foglyai voltak és nagyon fals képet alakítottak ki benne saját magáról. Így már lehet hogy könnyebb lesz hinni benne, hogy méltó a dicséretre, képes lesz saját magát elismerni és olyan emberekkel kapcsolatot kialakítani, akik őszintén észreveszik az erősségeit.

Szerinted milyen példái lehetnek még a hit elvesztésének?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Az önbizalom és az emberi játszmák Nem árt, ha tudsz róla, hogy mik azok az emberi...
2. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében? Ha mindenkinek a kedvében akarsz járni, légy óvatos!...

Egy kicsit enyhébb vizekre evezve most arról írnék néhány sort, hogy mennyire fontos a jó közérzet megteremtésében az, hogy legyen olyan tevékenység, amelyet szívesen, csak önmagadért végzel. És nemcsak az a fontos, hogy legyen ilyen, hanem az is, hogy merj rá időt áldozni a SAJÁT idődből!
Már írtam egy bejegyzést arról, hogy hogyan kezeltem a környezetem (és a fejemben levő mumusok) visszahúzó erejét akkor, amikor táncolni jártam. Most másféle hobbikról lesz szó, és azokról a kifogásokról, amiket keresünk, hogy ne kelljen nekik hódolni, mert félünk a démonaink büntetésétől.

Szerintem sokan vannak olyanok, akik azt mondják, hogy “Úgy szeretnék elmenni kirándulni, vagy festeni egy kicsit, de hát takarítani kell, el kell látni a családot, zaklat a főnök, sok a munka, xy örökké elégedetlenkedik és meg kell neki csinálnom a dolgait, stb. stb.”. Már bocsánat. Ez csak a fejedben levő mumus hangja, amelyik azt suttogja, hogy ha kilépsz egy kicsit a taposómalomból, akkor értéktelen leszel és nem lesz rád szükség. Tulajdonképpen nem a külső kényszer visz rá az önsanyargatásra, hanem ezek miatt a belső(vé alakult) hangok miatt vagy hajlandó olyan dolgokra, amik nem esnek jól! Bánj velük csínján! Mert ha nem lenne a fejedben a parancsoló belső démon, valószínűleg kinevetnéd azokat az embereket, akik ennyire igényt tartanak az egész idődre: “Igényt tartasz rá? Rendben. Ez legyen a te problémád. Én attól még nyugodtan leegyszerűsíthetem a munkámat és aztán élhetem a világomat, hogy te itt követelőzöl.”

Akadnak olyan kifogások is, hogy a hobbik sok pénzbe kerülnek. Ezt cáfolnám. Van olyan hobbi is, ami ingyen, vagy minimális befektetéssel űzhető.

Én például hetedikes voltam, amikor ráéreztem a varrás szépségeire. Az általános iskolában kötényvarrással kezdődött, amihez kellett keresnem egy helyet, hogy tudjak gyakorolni. Kezdetben az egyik barátnőmnél sikerült, akinek volt varrógépe.

Ezt a babzsákzsámolyt én varrtam

Aztán felfedeztem, hogy a nagyanyám kamrájában két régi varrógép is rám vár.
Azt hiszed, egyszerű volt az egyiket kihozatnom? Hát nem. Kb. egy évig könyörögtem a pótapámnak (mint már régebben is említettem, a szüleim rendkívüli módon “támogattak” minden újításomban, a legtöbbször a “Minek az?” lehúzó kérdéssel intéztek el), mire hajlandó volt kihozni, hogy kipróbáljam.
Ingyen volt? Naná!
Nagy erőfeszítés volt neki? Egyáltalán nem. Kb. 10 percig tartott. Emiatt sem kell magamat rosszul éreznem.
Megoldhattam volna másképpen? Valószínűleg igen. Például kereshettem volna pénzt egy használt varrógépre (mint ahogy a másodiknál meg is történt). De akkor és ott ez jutott eszembe. És a kitartásom meghozta a gyümölcsét.

Soha, de soha ne hagyd, hogy a kedvenc időtöltéseidet mások zavaros ügyei miatt ne tudd űzni! Különben tényleg szorongani fogsz! Javasolnám, hogy az ilyeneknek dobj vissza kenyérrel! Hogy hogyan tudsz visszadobni kenyérrel? A részletek ide kattintva>>>

Te mit gondolsz?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Egy gyógyulás története Tipikus példa arra, hogy milyen lelki blokkok, hitek miatt alakul...
2. Indul a lélekápolás.hu! Ha szeretnél magaddal jobban jóban lenni, ápolnod kell a lelkedet....
3. Döntéseink szorításában Ha sokszor érzed magadat döntésképtelennek, lehet hogy túlságosan hallgatsz az...

Azért írok a megfelelési kényszerről, mert napjainkban szerintem az állandó öngyilkos rohanás mögött ilyen jellegű lelki problémák állhatnak. Valószínűleg sokkal nyugodtabbak tudnák lenni, ha nem suttognák a fejünkben azt a mumusok, hogy: “csak akkor vagy értékes, ha halálra hajtod magadat”, stb. stb.

Ezen lelki probléma legmélyebb gyökere az alapvető biztonságérzet hiánya. Lehet például konkrétan az, ha valaki nem kívánt gyerek. És ez nem is muszáj, hogy ki legyen mondva a szülők részéről. Lehet, hogy csak tudat alatt hat, mert a szülők azt hiszik, akarták a gyereket, de valójában csak a családi-társadalmi elvárások, a “divat” miatt született meg. Ezt követően pedig nem tudtak vele mit kezdeni. És ez még nem is probléma, ha nem tudtak. A baj ott kezdődik, ha nem is akartak.
Mert akkor az ilyen gyerekkel a szülők többnyire tudat alatt éreztetik, hogy nyűg a nyakukon, púp a hátukon. Tisztelet a kivételnek.

Mit tesz erre a gyerek?

Mivel érzi, hogy égető szüksége van a szüleire, hiszen egyedül ők képesek kielégíteni azokat a szükségleteit, amelyek a felnőtté váláshoz kellenek, megpróbálja “kivívni” a szeretetüket. Mindig a kedvükre tesz, próbálja kitalálni, mit tenné őket boldoggá. A szülők viszont, mivel ettől nem fog megváltozni a gyerek nem kívánt jellege, továbbra sem tolerálják a gyerek reményteljes próbálkozásait.
A folytonos kudarcélmény mellett az örök próbálkozás és megfelelés annyira belefonódik gyerek a személyiségébe, hogy már nem tud meglenni nélküle. Megfelelési kényszerré alakul át. Annak a reményében, hogy “ha megfelelek másoknak, majd szeretni fognak”.

A kiút belőle igen fájdalmas. De megéri!

Az első a felismerés, hogy egyes embereknek, még ha belelilulunk is, akkor sem leszünk kedvesek. Viszont vigasztalhat a tudat, hogy nem a kényszeres emberrel van a probléma, hanem a szülőkkel.

A feladat: hogy abba tudjuk hagyni az örökös szélmalomharcot, tisztába kell jönni önmagunkkal. Tudni, hogy a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, bármi történjék is, minden alapvető jogunk és kötelességünk megvan, ami bárki másnak. Valamint a gyógyulásban célszerű támogató kört találni: olyan társakat, akik akkor is szeretnek, ha nem teszünk folyton a kedvükre. Ha néha lazítunk egy kicsit.

Neked vannak tapasztalataid a megfelelési kényszerrel kapcsolatban?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni Ha a hernyót megfeleltetjük egy kisgyereknek, aki sok képességnek még...
2. Spirituális gyereknevelés Mi is az, hogy spirituális gyereknevelés? Szerintem az, hogy a...
3. Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt Ha egy kisgyerek megbetegszik, pláne ha lelki gondjai vannak, rögtön...

„Jaj, ne legyél már ennyire érzékeny!”
„Ne vegyél már mindent ennyire a szívedre!”
„Az a te bajod, hogy mindent túl komolyan veszel!”

Szoktál ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallani a környezetedből, amiben bírálják, hogy nem bírod a „kiképzést”? Hogy például túlságosan mellre szívod, ha sértegetnek, vagy ha semmibe vesznek téged nagyon is érintő kérdésekben?

Nálam volt idő, hogy ilyenekkel bombáztak. És természetesen még én éreztem magamat rosszul, hogy velem van valami baj. De a túlérzékenység nem múlt el attól, hogy próbáltam mindenhez jó képet vágni, megfelelni az elvárásoknak. Attól sem múlt el, hogy depresszióba vonultam és bezárkóztam, nehogy hozzám férjenek. Ekkor, jó szokásomhoz híven, mögé néztem az érzékenységnek, hogy mi lehet a gond.

Számomra az derült ki, hogy biztosan jó okod van rá, ha ártó szándékot sejtesz egyes emberi megnyilvánulások mögött.

Hogy miért?

Mert ha például a neveltetésed az ellened irányuló (akár tudattalan) emberi játszmákról szólt, hogy „hozzáedződj az élet kellemetlenségeihez” (és nem arról, hogyan fordítsd a javadra ezeket a kellemetlenségeket), akkor a lelkedben nem biztonságérzetet, hanem súlyos sebeket hordozol, amik ugyanúgy viselkednek, mint a testi sebek. Még akkor is fájnak, ha a szél meglegyinti őket, akkor pedig pláne elviselhetetlenek, ha valaki beléjük üt – hasonlóan a régi helyzethez. És teljesen természetes, hogy túlérzékenyen reagálsz egyes helyzetekre.

Például, ha sokszor hívtak „semmirekellő lustának”, akkor erre a minősítésre később is ingerlékenyen reagálsz. Bár valószínűleg annyira beégett már a fejedbe, hogy saját magadról is ezt gondolod, internalizáltad ezt a hiedelmet. Függetlenül a tényektől, hogy egyébként milyen szorgalmasan dolgozol minden nap.

A sebek addig fájnak, amíg meg nem gyógyítod őket.

Hogyan tudod őket meggyógyítani?

Nagyon egyszerű, de mégis elég nehéz kivitelezni. De szeretettel, türelemmel és gyakorlással menni fog, mennie kell.

Célszerű hozzászokni ahhoz, hogy nem kell állni a pofonokat. Még akkor sem, ha a fejünkben a mumus azt suttogja, hogy rájuk szolgáltunk. Ez nem méltó egy emberhez sem, még akkor sem, ha létezik egy olyan társadalmi mítosz, hogy „Fordítsd oda a másik orcádat is”. Inkább védekezz. Jogodban áll. Ne várd el a másik embertől, hogy ne próbáljon meg bántani, hanem vedd elejét a sérülésednek.
A védekezés módja a lényegesebb kérdés. Olykor elkerülhetetlen, hogy erőszakra erőszakkal válaszoljunk, mert olyan mértékű, hogy máshogy nem lehet megfékezni. Viszont az esetek többségében elég, ha megfelelően kommunikáljuk az érdekeinket, a feladatra fókuszálva.

Te szoktál túlérzékeny lenni mások szemében? Hogyan kezeled?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Az önbizalom és az emberi játszmák Nem árt, ha tudsz róla, hogy mik azok az emberi...
2. A megfelelési kényszerről Nézzük meg, milyen félelem rejlik a megfelelési kényszer mögött, hogy...
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében? Ha mindenkinek a kedvében akarsz járni, légy óvatos!...

Spirituális körökben nagyon sok mítosz kering arról, hogy kötelező megbocsátani mások baklövéseit, mert nekünk az a jó, akkor fogunk az érzelmi teher alól szabadulni, ha elengedjük a velük kapcsolatos sérelmeinket. És hogy nem jó a haragot sokáig hordozni, mindent meg kell tenni, hogy elmenjen, sőt, jót kell tenni azokkal, akik ellenünk vétettek, stb. stb.

Viszont sokszor van olyan, hogy a harag csakazértis ragaszkodik hozzánk, bármennyire meg is akarunk bocsátani, bármennyire el is akarjuk engedni, mintha valamit mondani szeretne. Ekkor pedig a megbocsátás erőltetése káros.

Lehet hogy ez furcsának tűnik, de így igaz.

Akkor mi a teendő?

Egy másik nézet, amit ismerek a megbocsátással kapcsolatban, az az, hogy meg kell különböztetni a bosszúvágy feladását és a másik felelősség alól való feloldozását. Valószínűleg ez a tűrés és a megbocsátás megkülönböztetését is takarja. Ebben az esetben a megbocsátás a bosszúvágy feladásával egyenlő, tehát nem törekszünk tovább arra, hogy megbüntessük azt, akivel konfliktusunk volt, nem célunk, hogy visszavágjunk neki, másra fordítjuk az energiánkat. Viszont – akármilyen gyengének is látjuk őt – a támadásáért a felelősséget az ő vállára rakjuk, nem mentesítjük alóla, hogy “nem tudja, mit cselekedett”. De, igen, nagyon is jól tudja. A “klasszikus”  megbocsátás fogalmával ez a szembesítés nem következik be, a másik agresszív viselkedéséért többnyire lélekben mi visszük el a balhét, és ez a mi önbizalmunkat rombolja. Mert mi vagyunk a rosszak, akik nem vagyunk képesek megbocsátani.

Ez utóbbi a nézet számomra szimpatikusabb, a felelősség megosztása miatt.

Ami viszont még jobban tetszik nekem, amit én javaslok, mint megbocsátásra törekvést, az az, hogy egy ilyen, számunkra sértő konfliktus után kérdezzük meg magunktól: “Miért zavar engemet az, ahogy a másik bánt velem? Lehet, hogy van egy mumus a fejemben, ami azt súgja, hogy el kell tűrnöm az ő randalírozását, hogy udvariasan jó képet kell hozzá vágnom? Nem tudom az érdekeimet érvényesíteni?” És itt meg is leljük azt a területet, amit, ha fejlesztünk magunkban, ha megszelídítjük a mumust, akkor már nem is lesz mit megbocsátanunk. Mert koncentrálni fogunk arra, hogy legközelebb ilyen helyzet ne fordulhassunk elő, illetve ha előfordul, akkor ki merünk majd állni az értékeinkért az emberi játszmában.

Ha úgy tetszik, megbocsátunk magunknak azért, mert engedtük a hátunkon vágni a fát. És képesnek tesszük magunkat arra, hogy egyenesen közöljük a másikkal: mire van szükségünk.

Te mit gondolsz a megbocsátásról?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Kő vagy kenyér? Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel - tartja a mondás....
2. Te tökéletes akarsz lenni, vagy inkább boldog? Mert ha nem tudsz anélkül élni, hogy ne lennél tökéletes,...
3. A túlérzékenységről A bántásokra való túlérzékenység, depressziós hajlam nem bűn. Hanem egy...

Bizonyára meglep a kérdésfeltevés módja a részemről, mert talán még nem találkoztál olyannal, aki a szorongásaid kivagyiságát vitatja.

Nos, nekem az a tapasztalatom, hogy a szorongások sohasem arról a személyről szólnak, aki érzi őket.

Hanem kiről?

Másokról.

Ilyen egyszerű?

Igen. De azért némi magyarázatra szorul.

Ha úgy nőttél fel, hogy folyton ilyeneket hallottál:

• „Miért nem vagy olyan, mint az apád?”
• „Pont olyan lusta vagy, mint az apád!”
• „Miért nem játszol el olyan szépen, mint a szomszéd gyerekek?”
• „A szomszéd gyerek milyen illedelmesek, te pedig milyen mufurc vagy.”
• „Az osztálytársaid a kertben segítenek, te pedig itthon ülsz, mint egy kotlóstyúk.”
• „Egy rendes háziasszonynál minden csillog-villog, te pedig nagyon rendetlen vagy.”
• Stb. stb.

A kulcs az, hogy olyan emberek, akiknek adtál/adsz a véleményére, folyton összehasonlítgattak téged valakivel, aki nem te voltál, hanem valaki más, aki valamilyen szempontból kívánatosabb tulajdonságokkal rendelkezett nálad.

• Ez lehetett élő, valós személy, illetve a róla kialakult kép. (Amely kép nyilván fele olyan igaz sem volt, mint amilyen valóságosnak látszott.)

• Illetve példaként állíthattak eléd egy mesebeli alakot, például Superman-t, Superwoman-t. Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy ők nem földi halandók voltak.

És az összehasonlítás még hagyján, de valamilyen igényed (szeretetszükséglet, stb.) kielégítését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy olyanná válsz-e, mint a „példakép”. Ez nem más, mint emberi játszma.

Ennek következményeként az égett a fejedbe, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy. Így lehet hogy még ma is folyton szorongsz és emészted magadat azért, hogy nem vagy Superman, Superwoman, és egyéb hasonló, földönkívüli származású illető, akinek ráadásul még a gyerekkora is rendben volt, mert VOLT gyerekkora, ahol nem hasonlítgatták őt senki máshoz, hanem hagyták élni, és legalább nagyjából kielégítették a gyereki természetes szükségleteit.

Hogyan lehet a szorongásokat kezelni?

Nos, célszerű megtanulnod önmagadhoz mérned önmagadat. Mint aki a Teremtő egyedi alkotása.

Nem könnyű. És sok türelem kell hozzá. De megéri!

Te kihez szoktad magadat hasonlítani, ami szorongásokat vált ki benned?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében? Ha mindenkinek a kedvében akarsz járni, légy óvatos!...
2. A hernyó nem tud repülni Ha a hernyót megfeleltetjük egy kisgyereknek, aki sok képességnek még...
3. A megfelelési kényszerről Nézzük meg, milyen félelem rejlik a megfelelési kényszer mögött, hogy...