Az volt a felvetés, hogy ha valaki elvesztette a hitét, úgy mindenben, miként lehet újra megtalálni?

Először is, kérdés lehet, hogy pontosan mi volt az, amiben régen hittünk, és most már nem hiszünk? Önmagunk? A társunk? A gyerekünk? A munkahelyünk? A világ igazságossága? Netán az Univerzum, a Teremtő? Erre a kérdésre ha tudunk válaszolni, akkor sok fontos információhoz juthatunk.

Másodszor, nézzük meg, mit is takar pontosan a “hit elvesztése” fogalom. Miért vesztettük el a hitünket? Elvártunk magunktól vagy az előzőekben felsorolt emberektől és dolgoktól valamit, amit nem teljesítettek? Magasra tettük a mércét, légvárakat építettünk, és összeomlott a kártyavár? Mert bizony mindannyian emberből vagyunk, és a bőrünkből nem, vagy csak nagyon lassan tudunk kibújni?

Egyébként szerintem az elvesztett hit valamiféle hiányállapot: energiahiány, szeretethiány, kiégés, kifulladás, fáradtság, hullámvölgy, csalódottság, depresszió, elesettség érzése, fásultság, diszharmónia, szélsőségesség, stb.

A hiányállapot számunkra nyomasztó, a biológiai programunk arra ösztökél minket, hogy megszüntessük a hiányt.

Vegyünk egy konkrét példát, hogy szórakoztató is legyen, kicsit humorosan. Mézga Paula azért veszíti el a hitét, mert hiába az összes erőfeszítése (a megfelelési próbálkozásai, a finom vacsorák és egyebek), a férje, Mézga Géza nem hajlandó megváltozni abból a magatartásából, hogy folyamatosan kritizálja őt és sohase dicsérje. Mézga Paulának krónikus dicséret- és elismeréshiánya van, ezért vesztette el a hitét. Ez a dicsérethiány nagy eséllyel a gyerekkorából és az erre való érzékenységéből fakad: a szülei nem dicsérték, hanem arra nevelték, hogy majd a külvilág megdicséri őt. Azt sugallták neki, hogy például majd a férje a tenyerén fogja hordozni, agyonbabusgatja és boldoggá teszi. Így, mivel nem kapott észbe, Paulának a negatív énképe mellett extra elvárásai alakultak ki a külvilág iránt. Hab a tortán, hogy ez a nem-dicsérős szülői minta egyfajta szeretet definícióként úgy beleégett Mézga Paula fejébe, hogy – mivel ezt ismeri – pont olyan nem-dicsérős szigorú párt választott magának, mint amilyenek a szülei voltak. Így tovább sóvároghat az elismerés iránt. Ördögi körbe került!

Van egy komoly akadály a beteljesülésben: ha valaki megdicséri őt, hiába van dicsérethiánya, nem mer fürdőzni az elismerésben, sőt. Ferdén néz a dicsérőre, és azt gondolja, hogy “Vajon mit akarhat ez a pasi tőlem, hiszen én nem vagyok méltó a dicséretre!” (Mi azonban már helyesbíthetjük ezt az állítást az előzőek tudatában: “Nem vagyok hozzászokva a dicsérethez, furcsa nekem, ezért nem fogadom el!”) Hiába őszinte és jószándékú a dicséret. Így aztán nem elégülhet ki azon vágya, hogy a dicséretet kapjon.

A hit visszaszerzésének tehát van egy akadálya, amit legelső lépésként fel kell oldania ahhoz, hogy a problémája orvosolva legyen. Célszerű megkérdőjeleznie a gyerekkori mintáit, amik azt sugallják, hogy nem méltó a dicséretre. Például tekinthet úgy a szüleire, mint akikben túltengett a stresszhormon, a saját mumusaik foglyai voltak és nagyon fals képet alakítottak ki benne saját magáról. Így már lehet hogy könnyebb lesz hinni benne, hogy méltó a dicséretre, képes lesz saját magát elismerni és olyan emberekkel kapcsolatot kialakítani, akik őszintén észreveszik az erősségeit.

Szerinted milyen példái lehetnek még a hit elvesztésének?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A túlérzékenységről
2. Szeretet vagy elvárás?
3. Az önbizalom és az emberi játszmák

Szerintem sokan vannak olyanok, akik azt mondják, hogy “Úgy szeretnék elmenni kirándulni, vagy festeni egy kicsit, de hát takarítani kell, el kell látni a családot, zaklat a főnök, sok a munka, xy örökké elégedetlenkedik és meg kell neki csinálnom a dolgait, stb. stb.”. Már bocsánat. Ez csak a fejedben levő mumus hangja, amelyik azt suttogja, hogy ha kilépsz egy kicsit a taposómalomból, akkor értéktelen leszel és nem lesz rád szükség. Tulajdonképpen nem a külső kényszer visz rá az önsanyargatásra, hanem ezek miatt a belső(vé alakult) hangok miatt vagy hajlandó olyan dolgokra, amik nem esnek jól! Bánj velük csínján! Mert ha nem lenne a fejedben a parancsoló belső démon, valószínűleg kinevetnéd azokat az embereket, akik ennyire igényt tartanak az egész idődre: “Igényt tartasz rá? Rendben. Ez legyen a te problémád. Én attól még nyugodtan leegyszerűsíthetem a munkámat és aztán élhetem a világomat, hogy te itt követelőzöl.”

Akadnak olyan kifogások is, hogy a hobbik sok pénzbe kerülnek. Ezt cáfolnám. Van olyan hobbi is, ami ingyen, vagy minimális befektetéssel űzhető.

Én például hetedikes voltam, amikor ráéreztem a varrás szépségeire. Az általános iskolában kötényvarrással kezdődött, amihez kellett keresnem egy helyet, hogy tudjak gyakorolni. Kezdetben az egyik barátnőmnél sikerült, akinek volt varrógépe.

Ezt a babzsákzsámolyt én varrtam

Aztán felfedeztem, hogy a nagyanyám kamrájában két régi varrógép is rám vár.
Azt hiszed, egyszerű volt az egyiket kihozatnom? Hát nem. Kb. egy évig könyörögtem a pótapámnak (mint már régebben is említettem, a szüleim rendkívüli módon “támogattak” minden újításomban, a legtöbbször a “Minek az?” lehúzó kérdéssel intéztek el), mire hajlandó volt kihozni, hogy kipróbáljam.
Ingyen volt? Naná!
Nagy erőfeszítés volt neki? Egyáltalán nem. Kb. 10 percig tartott. Emiatt sem kell magamat rosszul éreznem.
Megoldhattam volna másképpen? Valószínűleg igen. Például kereshettem volna pénzt egy használt varrógépre (mint ahogy a másodiknál meg is történt). De akkor és ott ez jutott eszembe. És a kitartásom meghozta a gyümölcsét.

Soha, de soha ne hagyd, hogy a kedvenc időtöltéseidet mások zavaros ügyei miatt ne tudd űzni! Különben tényleg szorongani fogsz!

Te mit gondolsz?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Látszik, hogy te nem nézel tévét…
2. Visszaszerezni a hitet
3. Döntéseink szorításában

Ezen lelki probléma legmélyebb gyökere az alapvető biztonságérzet hiánya. Lehet például konkrétan az, ha valaki nem kívánt gyerek. És ez nem is muszáj, hogy ki legyen mondva a szülők részéről. Lehet, hogy csak tudat alatt hat, mert a szülők azt hiszik, akarták a gyereket, de valójában csak a családi-társadalmi elvárások, a “divat” miatt született meg. Ezt követően pedig nem tudtak vele mit kezdeni. És ez még nem is probléma, ha nem tudtak. A baj ott kezdődik, ha nem is akartak.
Mert akkor az ilyen gyerekkel a szülők többnyire tudat alatt éreztetik, hogy nyűg a nyakukon, púp a hátukon. Tisztelet a kivételnek.

Mit tesz erre a gyerek?

Mivel érzi, hogy égető szüksége van a szüleire, hiszen egyedül ők képesek kielégíteni azokat a szükségleteit, amelyek a felnőtté váláshoz kellenek, megpróbálja “kivívni” a szeretetüket. Mindig a kedvükre tesz, próbálja kitalálni, mit tenné őket boldoggá. A szülők viszont, mivel ettől nem fog megváltozni a gyerek nem kívánt jellege, továbbra sem tolerálják a gyerek reményteljes próbálkozásait.
A folytonos kudarcélmény mellett az örök próbálkozás és megfelelés annyira belefonódik gyerek a személyiségébe, hogy már nem tud meglenni nélküle. Megfelelési kényszerré alakul át. Annak a reményében, hogy “ha megfelelek másoknak, majd szeretni fognak”.

A kiút belőle igen fájdalmas. De megéri!

Az első a felismerés, hogy egyes embereknek, még ha belelilulunk is, akkor sem leszünk kedvesek. Viszont vigasztalhat a tudat, hogy nem a kényszeres emberrel van a probléma, hanem a szülőkkel.

A feladat: hogy abba tudjuk hagyni az örökös szélmalomharcot, tisztába kell jönni önmagunkkal. Tudni, hogy a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, bármi történjék is, minden alapvető jogunk és kötelességünk megvan, ami bárki másnak. Valamint a gyógyulásban célszerű támogató kört találni: olyan társakat, akik akkor is szeretnek, ha nem teszünk folyton a kedvükre. Ha néha lazítunk egy kicsit.

Neked vannak tapasztalataid a megfelelési kényszerrel kapcsolatban?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni
2. Spirituális gyereknevelés
3. Szeretet vagy elvárás?

Szoktál ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallani a környezetedből, amiben bírálják, hogy nem bírod a „kiképzést”? Hogy például túlságosan mellre szívod, ha sértegetnek, vagy ha semmibe vesznek téged nagyon is érintő kérdésekben?

Nálam volt idő, hogy ilyenekkel bombáztak. És természetesen még én éreztem magamat rosszul, hogy velem van valami baj. De a túlérzékenység nem múlt el attól, hogy próbáltam mindenhez jó képet vágni, megfelelni az elvárásoknak. Attól sem múlt el, hogy depresszióba vonultam és bezárkóztam, nehogy hozzám férjenek. Ekkor, jó szokásomhoz híven, mögé néztem az érzékenységnek, hogy mi lehet a gond.

Számomra az derült ki, hogy biztosan jó okod van rá, ha ártó szándékot sejtesz egyes emberi megnyilvánulások mögött.

Hogy miért?

Mert ha például a neveltetésed az ellened irányuló (akár tudattalan) emberi játszmákról szólt, hogy „hozzáedződj az élet kellemetlenségeihez” (és nem arról, hogyan fordítsd a javadra ezeket a kellemetlenségeket), akkor a lelkedben nem biztonságérzetet, hanem súlyos sebeket hordozol, amik ugyanúgy viselkednek, mint a testi sebek. Még akkor is fájnak, ha a szél meglegyinti őket, akkor pedig pláne elviselhetetlenek, ha valaki beléjük üt – hasonlóan a régi helyzethez. És teljesen természetes, hogy túlérzékenyen reagálsz egyes helyzetekre.

Például, ha sokszor hívtak „semmirekellő lustának”, akkor erre a minősítésre később is ingerlékenyen reagálsz. Bár valószínűleg annyira beégett már a fejedbe, hogy saját magadról is ezt gondolod, internalizáltad ezt a hiedelmet. Függetlenül a tényektől, hogy egyébként milyen szorgalmasan dolgozol minden nap.

A sebek addig fájnak, amíg meg nem gyógyítod őket.

Hogyan tudod őket meggyógyítani?

Nagyon egyszerű, de mégis elég nehéz kivitelezni. De szeretettel, türelemmel és gyakorlással menni fog, mennie kell.

Célszerű hozzászokni ahhoz, hogy nem kell állni a pofonokat. Még akkor sem, ha a fejünkben a mumus azt suttogja, hogy rájuk szolgáltunk. Ez nem méltó egy emberhez sem, még akkor sem, ha létezik egy olyan társadalmi mítosz, hogy „Fordítsd oda a másik orcádat is”. Inkább védekezz. Jogodban áll. Ne várd el a másik embertől, hogy ne próbáljon meg bántani, hanem vedd elejét a sérülésednek.
A védekezés módja a lényegesebb kérdés. Olykor elkerülhetetlen, hogy erőszakra erőszakkal válaszoljunk, mert olyan mértékű, hogy máshogy nem lehet megfékezni. Viszont az esetek többségében elég, ha megfelelően kommunikáljuk az érdekeinket, a feladatra fókuszálva.

Te szoktál túlérzékeny lenni mások szemében? Hogyan kezeled?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Visszaszerezni a hitet
2. Az önbizalom és az emberi játszmák
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében?

Viszont sokszor van olyan, hogy a harag csakazértis ragaszkodik hozzánk, bármennyire meg is akarunk bocsátani, bármennyire el is akarjuk engedni, mintha valamit mondani szeretne. Ekkor pedig a megbocsátás erőltetése káros.

Lehet hogy ez furcsának tűnik, de így igaz.

Akkor mi a teendő?

Egy másik nézet, amit ismerek a megbocsátással kapcsolatban, az az, hogy meg kell különböztetni a bosszúvágy feladását és a másik felelősség alól való feloldozását. Valószínűleg ez a tűrés és a megbocsátás megkülönböztetését is takarja. Ebben az esetben a megbocsátás a bosszúvágy feladásával egyenlő, tehát nem törekszünk tovább arra, hogy megbüntessük azt, akivel konfliktusunk volt, nem célunk, hogy visszavágjunk neki, másra fordítjuk az energiánkat. Viszont – akármilyen gyengének is látjuk őt – a támadásáért a felelősséget az ő vállára rakjuk, nem mentesítjük alóla, hogy “nem tudja, mit cselekedett”. De, igen, nagyon is jól tudja. A “klasszikus”  megbocsátás fogalmával ez a szembesítés nem következik be, a másik agresszív viselkedéséért többnyire lélekben mi visszük el a balhét, és ez a mi önbizalmunkat rombolja. Mert mi vagyunk a rosszak, akik nem vagyunk képesek megbocsátani.

Ez utóbbi a nézet számomra szimpatikusabb, a felelősség megosztása miatt.

Ami viszont még jobban tetszik nekem, amit én javaslok, mint megbocsátásra törekvést, az az, hogy egy ilyen, számunkra sértő konfliktus után kérdezzük meg magunktól: “Miért zavar engemet az, ahogy a másik bánt velem? Lehet, hogy van egy mumus a fejemben, ami azt súgja, hogy el kell tűrnöm az ő randalírozását, hogy udvariasan jó képet kell hozzá vágnom? Nem tudom az érdekeimet érvényesíteni?” És itt meg is leljük azt a területet, amit, ha fejlesztünk magunkban, ha megszelídítjük a mumust, akkor már nem is lesz mit megbocsátanunk. Mert koncentrálni fogunk arra, hogy legközelebb ilyen helyzet ne fordulhassunk elő, illetve ha előfordul, akkor ki merünk majd állni az értékeinkért az emberi játszmában.

Ha úgy tetszik, megbocsátunk magunknak azért, mert engedtük a hátunkon vágni a fát. És képesnek tesszük magunkat arra, hogy egyenesen közöljük a másikkal: mire van szükségünk.

Te mit gondolsz a megbocsátásról?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Kő vagy kenyér?
2. A túlérzékenységről
3. Ha súlyos beteg van a családban…

Nos, nekem az a tapasztalatom, hogy a szorongások sohasem arról a személyről szólnak, aki érzi őket.

Hanem kiről?

Másokról.

Ilyen egyszerű?

Igen. De azért némi magyarázatra szorul.

Ha úgy nőttél fel, hogy folyton ilyeneket hallottál:

• „Miért nem vagy olyan, mint az apád?”
• „Pont olyan lusta vagy, mint az apád!”
• „Miért nem játszol el olyan szépen, mint a szomszéd gyerekek?”
• „A szomszéd gyerek milyen illedelmesek, te pedig milyen mufurc vagy.”
• „Az osztálytársaid a kertben segítenek, te pedig itthon ülsz, mint egy kotlóstyúk.”
• „Egy rendes háziasszonynál minden csillog-villog, te pedig nagyon rendetlen vagy.”
• Stb. stb.

A kulcs az, hogy olyan emberek, akiknek adtál/adsz a véleményére, folyton összehasonlítgattak téged valakivel, aki nem te voltál, hanem valaki más, aki valamilyen szempontból kívánatosabb tulajdonságokkal rendelkezett nálad.

• Ez lehetett élő, valós személy, illetve a róla kialakult kép. (Amely kép nyilván fele olyan igaz sem volt, mint amilyen valóságosnak látszott.)

• Illetve példaként állíthattak eléd egy mesebeli alakot, például Superman-t, Superwoman-t. Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy ők nem földi halandók voltak.

És az összehasonlítás még hagyján, de valamilyen igényed (szeretetszükséglet, stb.) kielégítését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy olyanná válsz-e, mint a „példakép”. Ez nem más, mint emberi játszma.

Ennek következményeként az égett a fejedbe, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy. Így lehet hogy még ma is folyton szorongsz és emészted magadat azért, hogy nem vagy Superman, Superwoman, és egyéb hasonló, földönkívüli származású illető, akinek ráadásul még a gyerekkora is rendben volt, mert VOLT gyerekkora, ahol nem hasonlítgatták őt senki máshoz, hanem hagyták élni, és legalább nagyjából kielégítették a gyereki természetes szükségleteit.

Hogyan lehet a szorongásokat kezelni?

Nos, célszerű megtanulnod önmagadhoz mérned önmagadat. Mint aki a Teremtő egyedi alkotása.

Nem könnyű. És sok türelem kell hozzá. De megéri!

Te kihez szoktad magadat hasonlítani, ami szorongásokat vált ki benned?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A megfelelési kényszerről
2. A túlérzékenységről
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében?

Az emberi játszmák mindenképpen ilyenek.

Mit értünk emberi játszma alatt?

Adott két felnőtt fél, akik valamilyen szempontból egymással hierarchikus viszonyban helyezkednek el:

• Szülő-gyerek
• Főnök-beosztott
• Tanár-diák
• Orvos-beteg
• Plébános-hívő
• Stb.

Emberi játszmának ezen kettősöknél azt lehet nevezni, hogy a hierarchiában feljebb álló fél érezteti a másikkal, hogy, úgymond, “ki a főnök“. Függetlenül attól, hogy kinek lenne igaza. Felhasználja a pozícióját, a tekintélyét, a tudását azért, hogy a gyengébbik felet megijessze, hogy kirántsa alóla a szőnyeget.

Valószínűleg te is tudsz sok olyan esetről, amikor az erősebbik fél nemhogy nem emelte fel szellemileg a gyengébbet (ami egyébként a szeretet szempontjából kívánatos lenne), a kevesebb tudással bírót, hanem visszaélt a felette levő hatalmával. Fontos tényező viszont, hogy a gyengébbik fél pedig hagyta magát, mert a fejében levő mumusok és lelki sebek arra kondicionálták őt, hogy “tűrjön”.

Hogy hogyan lehet ezt kivédeni, és megőrizni a méltóságunkat?

Sajnos elkerülhetetlennek tartom, hogy időnként ne kerüljünk gyengébb pozícióba egy emberi kapcsolatban, és az is valószínű, hogy lesznek, akik visszaélnek a hatalmukkal velünk szemben. Ezért, véleményem szerint a hierarchiában lejjebb álló például ezeket teheti önmagáért:

• Erősítheti azt a hitét, hogy ő is a Teremtő alkotása, ezért, mint bárki másnak, alaphelyzet szerint joga van a véleményéhez, a boldogsághoz, az egészséghez, az ideje, a pénze, stb. feletti rendelkezéshez. A lelkivilágát és a testét ő ismeri a legjobban, mivel ő él benne, az övé.

• Tanulhat, hogy felismerje, hogy emberi játszmába került, ami nem az ő alacsonyabb értékéről szól, hanem a játszmát játszó személy hatalommal való problémájáról.

• Nem árt, ha begyakorol egy-két mentális védelmi technikát, amivel elkerüli, hogy belemenjen a hatalmi harcba, és például magyarázkodni kezdjen ahelyett, hogy egyszerűen kisétálna a csapdából.

Fontos! Ahogy egy általam tisztelt nagyon bölcs szerzőtől olvastam, hogy ha valakiből gurut csinálunk, akkor ki vagyunk téve a hatalmi játszmáknak, mert saját magunkat alacsonyítjuk le! Ezért ez a viselkedés kerülendő!

Te hogyan őrzöd meg az önbizalmadat emberi játszmákban?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Az önbizalom gyökerei
2. A túlérzékenységről
3. Nyugtával dicsérd a napot?

Mielőtt még nagyon elszontyolodnál, elmagyarázom, miről van szó.

Lehet hogy gyerekkorodban nem tanítottak meg a következőkre, és talán a későbbiekben sem vetted észre ezt a törvényszerűséget (és lehet, hogy ezért sokszor fejjel mentél a falnak), ezért most felhívnám rá a figyelmedet. Nekem is sok ideig tartott, amíg rájöttem, de a fő hogy rájöttem.

A tevékenységed és az egyéniséged önmagában se nem jó, se nem rossz (illetve rossz is és jó is egyszerre). Ha amiatt szorongsz, hogy jó vagy-e vagy rossz valamiben, akkor ennek az lehet az alapja, hogy gyerekkorodban milyen környezetben voltál, mit vettek észre rajtad, mit hangsúlyoztak. Ha szinte csak a rosszat (tehát folyamatosan kritizáltak és sohasem dicsértek), akkor valószínűleg sokat szorongsz és önbizalomhiányod van. Viszont tudnod kell, hogy az élet nem így működik, és ez nagyon torz visszajelzés volt a részedre, mert az, hogy mások hogyan ítélnek meg, kizárólag az ő tapasztalataikon, akaratukon, előítéleteiken múlik.

Szép kis kilátások, mi? És hogyan lehet mások gondolatait befolyásolni?

Nos, megpróbálhatod, de vannak olyan emberek, akiknek ha fejreállsz sem leszel kedves. Mert egész egyszerűen nem az a céljuk, hogy megértsenek téged, hanem az, hogy érzelmi játszmákat játsszanak, amelyekben bebizonyítják: ők az urak a háznál és szépen leszívjanak téged. Ennek persze oka van az önbizalomhiányukban, de ez rajtad nem sokat segít.

Viszont jó hír az is, hogy vannak olyan emberek is, akik alapban jóindulattal viseltetnek irántad. Akik jót akarnak neked. Őket célszerű keresned, velük tanácsos valamit kezdened. A többiekkel szemben pedig védekezni kell (ha jót akarsz magadnak): mentálisan, fizikailag, stb.

Tehát akkor összefoglalóan:

Nem tudsz mindenkinek a kedvében járni. Ez a próbálkozás eleve elvérzésre van ítéltetve. Viszont az embereket tudod csoportosítani:

• Akik örülnek neked, a jólétednek, hogy jól érzed magadat a bőrödben. A teendőd: velük barátkozol, a társaságukban töltöd az idődet.

• Akik kritizálnak. Itt kétfajta kritika lehetséges: építő és romboló. Az építő kritikát érdemes megfogadni, a romboló kritikával szemben védekezni kell. Nem érdemes harcolni velük, küzdeni az elismerésükért, mert nem látnak tovább a saját orruknál.

Akárhogy is nézem, itt is kétféle választási lehetőség van, így érvényesül a dualitás, mint ahogy az élet összes többi területén is. Mert az élet maga a dualitás.

Te hogyan látod ezt a kérdést?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A túlérzékenységről
2. Nyugtával dicsérd a napot?
3. Jogunk a boldogsághoz

Mások nagy problémái, szüksége?

A környezete elvárásai?

A jószívűsége?

Vagy esetleg valami más?

Mi kényszerít valakit arra, hogy halálra dolgozza magát, ahelyett, hogy jobban megszervezné például a munkáját, adna át feladatokat belőle a kollégáinak? Hogy kísérletezne új megoldásokkal, megtanulná és kihasználná a modern technológia adta előnyöket?

Sokszor fejcsóválva nézem az egyik életmód adón azt a műsort, amikor egy csapat házat épít olyan hősies embereknek, akik mindenüket odaadják másoknak, hogy aztán – nem tartva megfelelően karban a saját életfeltételeiket – rájuk dőljön a házuk. Az új ház, akárhogy is, felépült. Most akkor ez megérte?

A repülőn is az a szabály érvényes, hogy először magunkra tesszük fel az oxigénmaszkot, aztán a mellettünk ülőre.

Miért hagyjuk ezt a hétköznapi életben figyelmen kívül?

Nos,  szerintem van egy olyan társadalmi dogma, tévhit sokunk fejében, amely azt suttogja: “Csak akkor lehetsz értékes, ha folyamatosan adsz másoknak, megfelelsz mindenki igényeinek. Különben értéktelen és rossz vagy.” És mivel mindenki értékesnek és jónak szeretné magát érezni, és fél az értéktelenség érzésétől, és a retorzióktól, igyekszik betartani azt, amit suttog ez a mumus.

És ennek a mumusnak a hangja elég nagy motiváló erő.

Ha ez a társadalmi dogma a helyes utat mutatja, miért betegszenek bele olyan sokan? Miért lesznek pánikbetegek, depressziósak?

A betegség azt mutatja, hogy a természet törvényei ellenében cselekszünk. Vagy mégsem?

Ráadásul ez a mumus az oka többek között szerintem a mostani gazdasági válságnak is. Hogy tovább nyújtózkodunk, mint a takarónk ér, hogy másoknak adhassunk. Ha valaki a karácsonyi ajándékait is hitelből veszi meg, mert máshogy nem tudja, hát… Aztán előbb-utóbb a bank rájön, hogy nekünk nem lehet hitelt adni, mert a takarónk nem bírja szuflával. És akkor mi lesz?

Nem kellene megtanulni magunkat értékesnek gondolni anélkül, hogy folyamatosan adnánk? Hogy valamiféle harmóniát fenn tudjunk tartani magunk körül?

Nem kellene lecserélni a kisördögöt a fejünkben egy olyan önbizalmi hozzáállásra, hogy “A Teremtő egyedi alkotása vagyok, miért kellene kevesebbnek (vagy többnek) éreznem magamat, mint bárki más? Nekem is ugyanolyan jogom van a jó élethez, a boldogsághoz, az egészséghez, a lazasághoz, az elégedettséghez,  mint bárki másnak? Mert nekem is két fülem és két kislábujjam van, mint bárki másnak, és alkotmányos jogom van néha gyengének vagy hülyének lenni, és urambocsá’, elfogadni is?”

Te mit gondolsz erről?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A túlérzékenységről
2. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében?
3. Nyugtával dicsérd a napot?

A lélekápolás.hu honlap hamarosan indul!

Várok minden spirituális és ugyanakkor gyakorlatias szemléletű látogatót, aki szeretne önmagával az eddigieknél nagyobb mértékben jóban lenni, összhangba kerülni, hogy ez által a környezetével is nagyobb legyen a harmóniája.

A mostani fizikai világunkat sokan egy nagy rohanó maszlagnak, teljesítménykényszeres őrületnek érzékeljük, aminek akarva-akaratlanul a részesei vagyunk, és ez a neveltetésünkből fakadóan is frusztrál minket. Besokallhatunk, lelkileg beteggé válhatunk a ránk zúduló sok “jó” láttán. Azt hihetjük, nekünk is muszáj mindenben rohanni és erőn felül teljesíteni, és ki kell purcantani saját magunkat, mert csak az önfeláldozással lehetünk értékesek. Nem érezzük úgy, hogy jogunk van csak annyit bevállalni, amennyit kényelmesen el tudunk végezni. Hogy jogunk van szelektálni, priorizálni, egyszerűsíteni és szervezni, mert nem tanítottak meg rá minket. Sem fizikailag, sem lelkileg. Nem vesszük észre és nem tudjuk megszelídíteni a belső fakír kisördögöket, amelyek főleg a gyerekkorunkból erednek és kitartóan pusmognak a fejünkben.

Az eddigi kultúrában az érték az volt, hogy az ember mit tett le az asztalra.

Viszont létezik egy ennél sokkal nagyobb érték: az emberben levő lehetőségek tárháza, hogy mire vagyunk képesek. Ez viszont csak akkor tud érvényesülni, ha kellő mennyiségben kényeztetjük magunkat.

Ennek az elősegítésére indul hamarosan ez a weboldal.

Tarts velünk!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Spirituális gyereknevelés
2. Az önbizalom és az emberi játszmák
3. Szeretteink halálának feldolgozása 2.