Szerintem bárhol előfordulhat, hogy az egyik családtag fizikailag súlyosan megbetegszik, főleg olyan családokban, akiknél a lelki betegségek is gyakoriak.

Milyen családtagokra gondolok? Akik ítélőképességük teljes birtokában vannak, tehát felnőtt emberek, akik felelősek a saját életükért. Most koncentráljunk rájuk, mert a gyerekek egy külön kategória.

Milyen súlyos betegségekre gondolok? Amelyek halállal is végződhetnek. Illetve amelyek előfordulása esetén az orvosok tanácstalanok szoktak lenni, és aláírják a beteg végső ítéletét.

Amellett, hogy ezt nagyon helytelen eljárásnak tartom az orvosok részéről (mármint megjósolni valakinek, hogy meddig fog még élni, mert ez önbeteljesítő jóslatként szokott funkcionálni), körüljárnám, szerintem mit tehetnek a gyógyulásért az egészséges családtagok.

Az első kérdés: hogy mit szoktak tenni a családtagok? Nos, ahogy látom, sokszor ész nélkül orvostól orvosig hurcolják a beteget, temérdek pénzt töltenek az egészségügy feneketlen zsebébe. Félreértés ne essék, nem sajnálom a nővérektől, az orvosoktól és az egészségügyi dolgozóktól, mert becsülettel megdolgoznak a pénzükért. Sőt, túlságosan is megdolgoznak. Nem véletlenül vannak olyan hosszú várólisták. Túl sok a beteg, túl sok velük a tennivaló, mert a betegek nem tesznek magukért, és a családtagjaik sem tudják, hogyan kell őket ösztönözni!

És itt a kulcsszó: az ösztönzés!

Mert ha a gyógyulásnak nincs alapja, mert például a beteget nagyon a kezükben tartják a fejében levő, önbecsülés-gyilkos mumusai, amik miatt nem akar meggyógyulni, akkor az egész támogatási erőfeszítés ablakon kidobott idő, pénz, energia. Ráadásul, ha a család sem él át felemelő élményt a folyamat során, hanem egyre mélyebbre merül a félelmekbe és az elkeseredésbe, hogy még évekkel utána is keseregjen a történteken, na annak végképp semmi értelme sincs.

Akkor a kérdés: mit lehet tenni?

Szerintem: valahogyan rávenni a beteget, hogy akarjon élni, meggyógyulni. Mert ha ő elhiszi magáról, hogy szeretetre méltó, értékes, és még dolga van ideát, akkor beindulnak a szervezetében az öngyógyító folyamatok, és magától elkezd gyógyulni.

Ez a „rávétel” kétféle úton történhet. Felhasználom hozzá azt az információt, hogy 21 napig kell végezni a gyakorlatokat (ennyi idő szükséges egy új tevékenység vagy szokás gyakorlatba való átültetéséhez) minden egyes nap, akár többször is:

• Önbizalom erősítő állításokat mondogatni a betegnek. („Szeretném, ha meggyógyulnál”, „A Teremtő egyedi alkotása vagy”, stb. stb.) Fontos, hogy nem törődünk azzal, hogy mit reagál rájuk, mert a reakciót csak a fejében levő, vesztét érző mumus adja.

• Kérni az Univerzumot (a Teremtőt, az angyalokat, stb.), hogy történjen valami olyan esemény vele, ami elindítja őt a gyógyulás útján.

Ki az, aki ennyi pozitív ösztökélésnek ellen tudna állni?

Ha mégsem sikerül, akkor talán lejárt a beteg ideje ebben az életében. Én úgy gondolom, hogy ekkor ezt tiszteletben kell tartani, és segíteni kell a betegnek lezárni az ügyes-bajos dolgait.

Legalábbis én ezt szeretném majd a hozzátartozóimtól.

Neked mi a véleményed?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Beteg a gyerek, gyógyítsd a szülőt Ha egy kisgyerek megbetegszik, pláne ha lelki gondjai vannak, rögtön...