Legújabb blogbejegyzésem egy olvasói levél alapján született, köszönöm a levelet Neki. A levélben megfogalmazott probléma lényegében az egyedülléttől való félelem volt: a levélíró szülei meghaltak, és ő azóta fél egyedül; szédül, és azt kérdezte, hogy ő képes lehet-e (és ha igen, gyógyszer nélkül hogyan) legyőzni ezt a borzalmat, anélkül, hogy a sok frászolástól ne lenne semmilyen szervi baja.

A válaszom, igen, fel lehet oldani (ezt a kifejezést jobban szeretem használni a “legyőzni” helyett) az egyedülléttől való félelmet és a vele járó kellemetlen testi tüneteket önállóan, némi szaksegítséggel, gyógyszer nélkül, mindenkinek, több módon is.

Talán nincs is olyan ember, aki ne félne az egyedülléttől valamilyen szinten. Pláne ha valakinek biztonságot adó szülei voltak, akik elköltöztek néhány oktávval feljebb (mint ahogy az én egyik vér szerinti szülőmmel is megtörtént), akkor a szülői jelenlét és támogató energiák hiánya az általános biztonságérzet megingásával járhat. Ilyenkor természetes, ami a levélíró is említett: hogy félünk egyedül, mégpedig azért, mert sokszor a saját magunk társaságát sem tudjuk elviselni (ezt hívják negatív énképnek) és agyalunk naphosszat: vajon mit rontottunk el? Rengeteg félelmet keltő gondolat verhet tanyát a fejünkben, túl sokat gondolkozunk, és ezzel együtt sok az energiaáramlási elakadás a testünk energiarendszerében is.

A megoldás egyrészt az lehet, ha feldolgozzuk a haláleseteket – nekem azon a módon sikerült, amit a “Szeretteink halálának feldolgozása” meditációban is elmondtam. Valamint gondolat-, érzelem- és energiaelakadás nagytakarítás kellhet – hogy végre kezdjük el látni a fától az erdőt. Ekkor nem új gondolatokat kell a fejünkbe belevenni, hanem a meglevő “tumultust” szükséges csökkenteni, hogy a belső békéje helyreálljon. Erre a nagytakarításra kiváló módszer például az ÉFT.

Azonnali megkönnyebbülést hozhat a félelmeinkre az is, ha tudatosan irányítjuk a figyelmünket. Gondolhatunk például arra, hogy soha nem vagyunk egyedül – mint ahogy ez az igazság. Mindig vannak ugyanis körülöttünk fizikai testtel nem rendelkező segítő lények: őrangyalok, Isten, az Egyetemes Energia (a csí), és így tovább. Ha nem érzékeljük a jelenlétüket, el is képzelhetünk magunknak egy ilyen állandó támogatót.

Segíthet az egyedülléttől való félelmen az is, ha megtanulunk barátokat keresni magunknak – az ismerkedéshez véleményem szerint szükséges óvatosságról ebben a bejegyzésben és ebben a bejegyzésben írtam. A barátkeresés akadályai általában ugyanazok a megbolondító gondolatok szoktak lenni, amik magát a félelmet okozzák: talán azt hisszük, hogy értéktelenek vagyunk, és velünk úgysem barátkozna senki, és ezért meg sem próbáljuk. De ha észben tartod, hogy ezek csak rossz gondolatok, és megpróbálod a barátkozást, rá fogsz jönni, hogy sokan küzdenek a tieidhez hasonló démonokkal. Még én is!

Neked mi jutott eszedbe a fentiekről?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A (nyelv)tanulás, mint mumus Rengeteg ember számára ijesztő dolog a tanulás, a nyelvtanulás pedig...
2. 5 mumus, ami ott tart téged egy nem neked való munkahelyen Ebben a bejegyzésben olyan tudat alatti félelmekről rántom le a...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 2. Ha nehezen dolgozod fel a hozzád közelállók halálát, valószínűleg üres...

A sorozat eddigi bejegyzéseiben volt sok szép elmélet a témát illetően, néha egy-egy gyakorlati javaslattal, viszont konkrét ötletekkel még adós vagyok. Ezek fognak következni most.

Ha egy szerettünk meghal, főleg ha nekünk számítva hirtelen, akkor szerintem egy ideig kettős életet élünk. Fel kell dolgoznunk a múltat és szembe kell néznünk a jövővel, fel kell építeni az új életünket. Ezt a két tevékenységet párhuzamosan célszerű végezni.

A múlt elengedése

Mivel itt a fájdalommal fogunk szembenézni, szükségünk lesz egy csomag papírzsebkendőre és egy pohár vízre is. Készítsük oda mindkettőt, mielőtt elkezdjük a munkát.
Tehát, amikor túlvagyunk a legnehezebb időszakon, és a legnagyobb fájdalmat már kitomboltuk magunkból, fogjunk egy nagy dobozt. Lehet nagyon szép is, adjuk meg a módját. Gyűjtsük össze bele az elhunyt szem előtt levő használati tárgyait (fotók, emléktárgyak, stb. ami rá emlékeztet) amennyit belefér, amennyit lehet. Megjegyzés: az összegyűjtött használati tárgyak helyére tegyünk olyan szép dolgokat, amelyekre ha ránézünk, nem az elhunyt jut róla eszünkbe, hanem kellemes érzéseink támadnak.
Ezt a dobozt tartsuk mindig elérhető helyen. Nem, nem kell megválnunk tőle, hanem jelöljük ki a napnak egyik szakát, mondjuk esténként egy órát, amikor leülünk a doboz mellé, és nézegetjük a tárgyakat. Használjuk a képzeletünket, idézzünk fel a róluk eszünkbe jutó emlékeinkből minél többet, amennyit csak tudunk. Érezzük a színeket, az illatokat, figyeljük a másik gesztusait, stb. Közben, ha érzések törnek ránk, nyugodtan lehet sírni, levezetni a feszültséget. Lehet olyan eseményt is elképzelnünk, amit az elhunyt már nem ért meg, de jól érezte volna magát benne, és örült volna neki.
Ez a “minden nap egy kicsit” gyakorlat biztosíthatja azt, hogy a negatív érzéseket kicsinyenként engedjük ki, és nem fognak minket maguk alá gyűrni.
Végezzük ezt az érzelmi munkát egészen addig, amíg a szeretett személy elképzelése már nem vált ki bennünk nagy érzelmi reakciókat, amíg el nem érjük azt, hogy nyugodtan tudunk beszélni róla. Ha ez sikerült, feltöltöttük a szeretet-tankunkat, meggyógyultunk, érzelmileg megerősödtünk, feldolgoztuk a halálát.
Sokan a fájdalom levezetését azzal szokták biztosítani, hogy kijárnak a temetőbe. Természetesen ez is kiváló eszköz, a dobozos módszert jól kiegészíti.

A jövő felépítése

Amíg a “minden nap egy kicsit” módszert végezzük, azon egy órán kívül, amit a doboz mellett töltünk, bizony a saját életünkkel is foglalkozni kell, saját magunkat is erősíteni kell. Ilyenkor célszerű olyan tevékenységeket végezni, amit már régóta szerettünk volna csinálni, de nem volt rá módunk. Foglalkozzunk a hobbijainkkal, sportoljunk, menjünk kirándulni, tanuljunk valami újat, szerezzünk új barátokat vagy újítsuk fel a kapcsolatot a régiekkel, járjunk klubokba. De lehetőleg csak olyanokat, amiket VALÓBAN szívesen csinálunk, mert ha ostorral kell magunkat rávenni, akkor többet ártanak mint használnak. Itt nagy szerepe van a próbálkozásnak: kipróbálni ezt, kipróbálni azt, és amelyik jobb érzéseket kelt bennünk, az lesz a mi gyógymódszerünk, a többit nyugodtan el lehet hagyni.

A sorozat itt véget ért.

De ez még nem minden, hátravannak a bónuszok!

Ajándékok a “Szeretteink halálának feldolgozása” sorozathoz:

Első ajándék:

• A teljes “Szeretteink halálának feldolgozása” sorozat letölthető és kinyomtatható PDF dokumentum formátumban, a letöltéséhez kattints ide! (A dokumentum olvasásához Adobe Acrobat Reader olvasóra lesz szükség, ha még nincs ilyen a gépeden, a letöltéséhez kattints ide.)

Második ajándék:

• Segítség a “Minden nap egy kicsit” gyakorlathoz: Szeretteink halálának feldolgozása meditáció hanganyag, MP3 formátumban, a meghallgatásához kattints ide! (Hallgatható a számítógépen fülhallgatóval, vagy letölthető úgy, hogy jobb egérgombbal rákattintasz a linkre, kiválasztod a “Hivatkozás mentése másképpen” (Mentés másként) opciót, kiválasztod a gépeden a tárolási helyét, és nyugtázod a letöltési kérelmet. Ekkor elmentődik a gépedre, és onnan rámásolható például MP3 lejátszóra.)

Szeretettel várom a visszajelzéseket, észrevételeket a hozzászólások között, valamint a Kapcsolat ablakban is!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 5. Három olyan tényező, amit nagyon lényeges figyelembe vennünk akkor, ha...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 3. Abban, hogy hogyan dolgozod fel egy szeretett személy halálát, komoly...

A legújabb írásomat kvázi megrendelésre készítettem. Schillinger Zsú, a Csodanő Online Fitneszterem tulajdonosa azzal a kéréssel keresett meg, hogy segítsek egy bánatos olvasójának, aki azért nem tud lefogyni, mert meghalt a fia és az e miatt érzett bánatát az evésben vezeti le. Sajnos így jönnek fel rá a plusz kilók és nem tud elég kitartó lenni a tornázásban. A bánathájának kialakulásához még az is hozzájárul, hogy éjszakai műszakban is dolgozik, ahol valószínűleg nem tud magával mit kezdeni, nem tudja a saját szomorú gondolatait elviselni, így megint csak az étel nyújt számára vigaszt és figyelemelterelést.

Ha kíváncsi vagy a bejegyzésre, olvasd el. Katt ide!

Te mivel foglalod le magadat, ha egyedül vagy?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 4. A sorozat negyedik részében a szeretet általános definícióját ejtem meg,...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 5. Három olyan tényező, amit nagyon lényeges figyelembe vennünk akkor, ha...

Már régóta adós vagyok ennek a sorozatnak a folytatásával (a sorozat eddigi részeinek listázásához kattints ide). Időközben kialakult, hogy hogyan fogom rendezni a témát és mennyi még az, amit el szeretnék mondani az ügyben, így már az is világos, hogy ez lesz az utolsó előtti bejegyzés.

Az előző írásban azt taglaltam, hogy miért célszerű megtanulni önmagunkat szeretni. A jelenbeliben kitérnék arra, hogy egy halott személy elengedésénél önmagunk szeretetében milyen elemekre fontos nagy hangsúlyt fektetni.

Idő

Nem véletlenül 1 év a gyászidőszak a köztudatban, de ez egyéntől függően több is lehet. Mindig idő kell az agysejtjeinknek, hogy átálljanak valami újra. Ezt az időt meg kell magunknak engedni, és arra kell felhasználni, hogy dolgozzunk magunkon, hogy lezárjuk azt az időszakot, ami az elhunythoz kötött minket. Ilyenkor intenzíven és párhuzamosan kell foglalkoznunk az érzéseinkkel ÉS a mindennapi feladatokkal IS. Szerintem az általános tanácsokkal ellentétben nem célszerű végletesen beletemetkezni például a munkahelyi munkába, mert az csak figyelemelterelés, a probléma szőnyeg alá seprése, a problémát meghagyja neked. Csakis a fájdalommal való szembenézéssel, és a fájdalom szeretetteljes feloldásával tudjuk kitölteni a bennünk keletkezett űrt. Időbe telik az is, hogy az új életritmusunkat megtaláljuk, pláne ha az illető aktív részese volt az életünknek.

Türelem

Szeretteink halálának feldolgozásánál a türelmen és a gyakorláson nagyon nagy hangsúly van. Meg kell tanulni türelmesnek lenni magadhoz, és dolgozni önmagadon. A türelem itt azt is jelenti, hogy elfogadjuk, természetesnek érezzük a negatív érzéseink meglétét és szépen lassan engedjük nekik, hogy feljöjjenek (azért szépen lassan, mert a nagy kitörés elsodorhat minket).
Azt hiszem, nagyon sokan hadilábon állunk a türelemmel, mert ha nem így lenne, nem kellene ezeket a blogbejegyzéseket megírnom. A türelem nálam azt jelenti, hogy kis lépésekben haladunk előre, és minden egyes kis sikernek örülünk, a kudarcokat pedig felfogjuk tanulópénznek, tanulunk belőlük és elengedjük őket.

Gyakorlás

Az előző két tényező, főleg az idő rövidíthető azzal, ha többet gyakorlunk. De csak egy bizonyos mértékben. Mert ha arra gondolunk, hogy ha épül egy új ház, és azt fél év alatt húzzák fel, akkor valószínűleg olyan is lesz a minősége: a beton nem tud rendesen megszáradni, vagy sok adalékanyagot kell belekeverni, hogy kellően gyorsan kössön, ami viszont a ház szilárdságát fogja rontani, és az első szél el fogja sodorni a falakat. Tehát az idő és a gyakorlás egymás rovására csak bizonyos mértékig cserélhető fel.

Hogy egészen pontosan mit értek ebben az esetben “gyakorlás” alatt, arról fog szólni a sorozat következő, és egyben utolsó része.

Te mit gondolsz?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 6. Milyen konkrét érzelmi-lelki gyakorlatokkal tudod feldolgozni a gyászodat? Erre kínál...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 2. Ha nehezen dolgozod fel a hozzád közelállók halálát, valószínűleg üres...

Folytatjuk a sorozat előző bejegyzéseiben megkezdett témát. Most egy kicsit belemászunk abba, hogyan lehet magadat megtanulni szeretni, hogy orvosolni tudd az érzelmi hiányt.

Hogy megengedjük magunknak azt, hogy saját magunkat szeressük, először nézzük meg ezt a kérdést globálisan, újra, emlékeztetőképpen. Mindannyian a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, egymással egyenrangúak, erősségekkel és gyengeségekkel. Mégpedig azért vagyunk ilyenek, hogy az erősségeinkből (a többlet energiákból) adjunk a többi embernek, a gyengeségeinket pedig próbáljuk meg fejleszteni (pótolni a hiányainkat). Ezt a pótlást elfogadhatjuk a többi embertől is, de elfogadhatnánk magunktól is. Mivel egyikünk a másikkal egyenrangú, és a Teremtő szemében egyaránt kedves, akkor nem mindegy, hogy kitől kinek áramlik a szeretet energiája? Nem az a lényeg, hogy áramoljon? Akár egy embernek önmaga felé is?

És mi a szeretet? Már egy példán keresztül érzékeltettem egy előző cikkben, de most megfogalmazom pontokban:

Szerintem:

• megismerni és tisztelni önmagadat (illetve azt, aki eredetileg, a születésedkor voltál)
• szőröstül-bőröstül elfogadni a mások által gyengének minősített oldaladat is
• megtanulni önmagad iránt türelmesnek lenni
• elegendő időt adni magadnak mindenre
• kis előrehaladásnak is nagyon örülni
• a saját életritmusodat élni
• figyelni a saját vágyaidra, és nem azt mondani rájuk, hogy “de jó lenne, de nem szabad”, hanem megtalálni a módját, hogy a vágyad valahogyan (másoknak nem ártó módon) beteljesüljön
• beengedni az életedbe a szépségeket
• felfedezni mindazt a szellemi ajándékot, amivel a Teremtő a születésedkor utadra bocsátott, és amiket eddig esetleg a neveltetés miatt megtagadtál (például a képzeletedet)
• tiszteletben tartani mások életét, élvezni a velük töltött időt – és természetesen, minél több időt tölteni olyanokkal, akikkel jól érzed magadat
• stb.

Egy nagyon fontos tényezőről külön szólnék. Az áldozatvállalási hajlandóságról és a bátorságról. Ha elkezdünk magunkkal többet foglalkozni, az óhatatlanul azzal fog járni, hogy másokkal kevesebbet fogunk törődni, és ezt valószínűleg sokan nehezményezni fogják: azok, akiket a barátainknak tartottunk és akik hozzá vannak szokva az ingyen kényeztetéshez. Lehet hogy önzőnek fognak minket minősíteni, vagy mi fogjuk magunkat önzőnek érezni, mert az új viselkedésünk nem fér bele a negatív neveltetési mintáinkba. Ne dőljünk be se másoknak, se a kisördögnek a fejünkben, ez érzelmi zsarolás! Nem leszünk sem jobbak attól, ha dicsérnek minket, sem rosszabbak, ha szidnak. Ha nemszeretni akarnak bennünket, had tegyék, egészségükre! Vállaljuk be bátran a hírnevünkben esett csorbát úgy, mint egy áldozatot, amit azért hoztunk, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Az igazi barát amúgy sem onnan ismerszik meg, hogy sajnál minket a bajban, hanem arról, hogy örül, ha jobb színben lát minket, és ezért cserébe hajlandó lemondani némi részből belőlünk.

A következő bejegyzésben kiemelem azokat a tényezőket, amelyek az önmaguk szeretetéből szerintem fontosak egy haláleset kapcsán.

Folyt.köv.!

A sorozat előző bejegyzéseit itt érheted el: első, második, harmadik.

Neked mi a véleményed?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 2. Ha nehezen dolgozod fel a hozzád közelállók halálát, valószínűleg üres...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 3. Abban, hogy hogyan dolgozod fel egy szeretett személy halálát, komoly...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 5. Három olyan tényező, amit nagyon lényeges figyelembe vennünk akkor, ha...

A sorozat elõzõ bejegyzéseiben arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz, és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a helyén kezelni az élet eme részét. A mostaniban példákkal érzékeltetném, hogy milyen belénk rögzült viselkedési minták miatt nem sikerül magunkat szeretni.

Ezért most biztosan fogok sok kritikát kapni, de vágjunk bele!

Sokszor azt látjuk, hogy egy családtag, aki az elhunythoz nagyon közel állt, valósággal belebetegszik, belehal a szeretett személy elvesztésébe. Önmagát vádolja, bűntudata van, hogy vajon mit rontott el, ami miatt a halál bekövetkezett. Magára veszi a felelősséget a történtekért. Még akkor is, ha ennek semmi igazságtartalma nincs, hiszen a halott azért ment el, mert lejárt az ideje, vagy nem tudta megoldani valamilyen súlyos feladatát. Ez a minta azt tanítja nekünk, hogy el kell vinnünk a balhét más emberek összes problémájáért (mintha nekik nem is lenne megoldandó életfeladatuk), ezért nem érezhetjük magunkat jól a bőrünkben, mert akkor megszólnak minket, hogy érzéketlenek vagyunk. Elég kegyetlenül hangzik, nem?

Számomra egyes vallási irányzatú temetések is mumusok. Mégpedig azért, mert szerintem egyáltalán nem segítik elő a hátramaradt hozzátartozók érzelmi megnyugvását. Alig ejtenek szót a halottról, hogy tulajdonképpen ki is volt ő, és milyen érdemekkel bírt. Annak lehetőségét is tagadják, hogy az élete folytatódik majd és újra fog születni, és hogy még találkozni fogunk vele később. Az emberi élet siralmáról és nyomorúságáról viszont annál inkább szólnak. Hogyan is lehetne szeretni az életünket, önmagunkat, amikor a világ legtanultabbnak tartott embereinek egyikétől azt halljuk, hogy az élet mekkora szerencsétlenség, mert mindannyian ugyanazon a helyen végezzük? Mintha semmit sem számítana a születéstől a halálig eltöltött idő és annak minősége?

És még egy. Szerintem mi magyarok a veszteséget általában nagyon rosszul kezeljük. Minden egyes veszteség világvégét jelent a számunkra, és vagy fel sem ismerjük, hogy van tovább, vagy abnormálisan sok idõnek kell eltelnie hozzá. És azt sem látjuk sokszor, hogy valaminek a vége egyben valami másnak a kezdete is, nem tudunk nyitottak lenni.

Ez mind társadalmi minta! Lehet hogy fájdalmas vele szembesülni, de nem belőlünk ered, hanem tanultuk! Ha ilyeneket látunk, eszünkbe jut vajon, hogy másképp is lehetne? Ahogyan egyes filmalkotásokban (akarom mondani remekművekben) van bemutatva: például Forrest Gump, Patch Adams…

Szerintem a szeretteink, ha tényleg szeretnek minket és nem csak mondják, odaát nagyon szomorúak miattunk, ha beleragadunk a depresszióba… Vajon ők mit szeretnének, milyenek legyünk? Az ő kívánságukat ki veszi figyelembe?

Ha én belegondolok, hogy ha én egyszer átköltözök odaátra, és majd a családom belebetegszik, inkább maradok még egy kicsit, hogy felkészítsem őket…

Folyt.köv.!

Te mit gondolsz?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 4. A sorozat negyedik részében a szeretet általános definícióját ejtem meg,...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 5. Három olyan tényező, amit nagyon lényeges figyelembe vennünk akkor, ha...

A sorozat előző részében arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz a modern kultúrában, és hogyan nyilvánul meg az életünkben, hogy ilyen rossz vele a kapcsolatunk. Ebben a bejegyzésben azt járom körül, hogyan mi is az az érzelmi hiányérzet, amit orvosolni kell ahhoz, hogy ez a hozzáállás változzon.

Ha félünk a haláltól, vagy szeretteink halálát nehezen viseljük, akkor valószínűleg üres a szeretet-tankunk. És azért üres, mert nem tanítottak meg bennünket arra (sőt, egyenesen megtiltották nekünk) hogy feltöltsük saját magunknak, és nem is sikerült eddigi életünk során megtanulnunk.

Mert hiszen, ha nehezen engedünk el egy szeretett személyt, azért tesszük, mert úgy érezzük, hogy ha ő elmegy, akkor ki fog minket szeretni? És itt ki is bújik a szög a zsákból, hogy tulajdonképpen nem is mi szerettük a halottat (hiszen akkor a legjobbakat kívánva neki el tudnánk engedni őt), sokkal inkább ő szeretett minket. Valójában nem is a halottat gyászoljuk, hanem önmagunk azon részét, akik akkor voltunk, amikor még élt! Mert akkor volt valaki, aki mellett önmagunk lehettünk, aki szőröstül-bőröstül elfogadott minket olyannak, amilyenek vagyunk. Az összes negatív érzésünkkel és hibánkkal együtt. Most bizonyára sokan tiltakoznak, mert ez nagyon fájdalmas megállapítás, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, valószínűleg ez fog kiderülni. Feltétel nélküli szeretetet, energiát kaptunk tőle (ezért is olyan nehéz elviselni a kicsi gyerekeink halálát, mert a kicsi gyerek belőlünk van és a szeretete mindig feltétel nélküli), amit mi nem tudtunk magunknak megadni. Mi pedig kitüntettük őt azzal a kiváltsággal, hogy tőle elfogadtuk, másoktól pedig nem.

Én úgy látom, hogy a kulcs itt is az egészségtelen társadalmi mintákban keresendő. Sokan arra vagyunk kondicionálva, hogy a szeretetet kívülről, előre definiált személyektől várhatjuk csak. A házastársunktól, a gyerekeinktől, a főnökünktől, az egészségügytől, az államtól, Istentől számíthatunk rá. A többi embertől nem merjük elfogadni, hiába adják (és esetleg hiába adunk nekik valamit cserébe), mert a neveltetésünk során megtiltották nekünk az elfogadását, különféle kifogásokkal: lehet hogy nem szívesen adja, hiányozni fog neki, nem tudjuk visszaadni, képmutató és át fog minket verni, stb. stb. Az pedig, hogy saját magunktól elfogadjuk a szeretetet saját magunk részére, sokszor egyenesen tabu. Olyanokat hallottunk, hogy magunkat szeretni önző dolog, szégyenteljes, a pokolra fogunk érte kerülni, stb. Ez a 22-es csapdája. Megfagyasztja az érzelmi energia áramlását körülöttünk.

Pedig ha globálisan nézzük, mindannyian a Teremtő egyenrangú alkotásai vagyunk, akik között tulajdonképpen mindegy, honnan hová áramlik az energia, ki ad kinek… Még akkor is, ha valaki önmagának ad.

Folyt.köv.!

Ha kérdezni szeretnél, katt ide!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 4. A sorozat negyedik részében a szeretet általános definícióját ejtem meg,...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 3. Abban, hogy hogyan dolgozod fel egy szeretett személy halálát, komoly...

Sejtettem, hogy ez a téma elő fog kerülni, hogy rendbetegyük, mert nagyon sok dogma és téveszme kapcsolódik hozzá. Köszönöm Marikának, hogy felvetette!

Kezdem azzal, hogy valószínűleg tisztában vagyunk vele: a halál a mi kultúránkban egy félelmet keltő esemény (ellentétben például a természeti népekkel, akik az élet velejárójának tartják). És ez valószínűleg azért van így, mert a “civilizált” emberek többsége nem ér rá élni, nem tud a jelenben lenni, nem tud betelni az életével, nem a saját sorsát éli, hanem többnyire másokét, másokkal foglalkozik. Így aztán, ha jön az elmúlás, húsz körömmel kapaszkodik az életéhez, nem tudja nyugalommal elengedni, hiszen neki még dolga lenne. Tegyük hozzá, hogy ezt nagyon helyesen érzi, hiszen nem használta ki a számára megadatott időtartamot arra, hogy ténylegesen beteljesítse az életfeladatát.

A saját elmúlásunkon kívül nem tudunk ráhangolódni arra sem, ha egy szerettünk meghal. És itt majdnem mindegy, hogy mi okozza a halálát, betegség-e, vagy hirtelen baleset, hiszen mindkettőnek vannak előjelei, amit az önmagunkra oda nem figyelésünk miatt nem szoktunk észrevenni. Így pedig váratlanul ér minket, szinte sokk-ként ér a gyors változás, amit aztán pláne nagyon nehezen emésztünk meg. Nincs időnk arra, hogy elengedjük az illetőt, hogy felkészüljünk: az energiái nemsokára már nem fognak egybefonódni a mienkkel, hanem nélkülük kell boldogulnunk.

Az elengedést nagyon megnehezítik azok a felesleges rítusok is, amik szintén divatosak a mi kultúrákban. Például, ha a gyászolónak azt mondják, hogy “Légy erős!”, és ezt ő komolyan veszi, akkor nem tudja kifejezni az érzéseit, nem tud kijönni, elfojtódik a fájdalma. Ez azt eredményezheti, hogy évek, sőt, évtizedek múlva sem lesz képes sírás nélkül beszélni az elhunyt szeretett személyről. És talán azt sem kell kihangsúlyoznom, hogy az örökösödési huzavonák mennyire ellehetetlenítik az érzelmi munkát.

Spirituális körökben nagyon fontosnak szokták tartani azt, hogy a halottat úgymond el kell engedni, mert ha az érzelmi ragaszkodásunkkal itt tartjuk, nem fog tudni “odaát” készülni a következő inkarnációjára. Ez a nézet teljesen rendben is van, viszont foglalkozni kell az élő fél érzéseivel is. Ugyanis, csak akkor lesz képes elengedni a szeretett személyt, ha az ő érzelmi hiányérzete orvosolva van.

Folyt. köv.!

Ha kérdezni szeretnél, katt ide!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 2. Ha nehezen dolgozod fel a hozzád közelállók halálát, valószínűleg üres...
2. Szeretteink halálának feldolgozása 4. A sorozat negyedik részében a szeretet általános definícióját ejtem meg,...
3. Szeretteink halálának feldolgozása 3. Abban, hogy hogyan dolgozod fel egy szeretett személy halálát, komoly...