Kalauz szorongós nőknek

Bejegyzés címkék: ‘félelem harag agresszió’

Egy nagyon érdekes, és valószínűleg sokakat érintő probléma fejtegetése következik, amely olvasói e-mailben érkezett, köszönöm az írónak, hogy felvetette!

A probléma a következő:
Adott egy családtag, akit nem lehet “leépíteni”, és aki úgymond nem vesz részt a család életében, a közös munkákban és nem tartja be az ígéreteit sem. A levélíró bármit kér tőle, bármit megígértet vele, soha nem biztos, hogy meg is csinálja. Mindennapos dolog náluk az ezekből származó nézeteltérés, hogy “Ja, elfelejtettem“, de úgy, hogy ez a nem akarót láthatóan egyáltalán nem zavarja. A levélíró minden egyes ilyen helyzetet agresszióként él meg, összeszorul a gyomra és olyan érzése lesz, mintha egy, a Harry Potter filmből ismert dementorral találkozott volna. Általában arra a napra el is tűnik minden energiája, legszívesebben ordítana a dühtől.
Hab a tortán, hogy ezerszer próbálta elmagyarázni a krónikus nem akarónak, hogy mi a probléma, de ő egyszerűen nem érti, mi a gond. És sajnos valamilyen rossz érzés, kényszer arra készteti a levélírót, hogy a nem akaró helyett (dühöngve) dolgozzon (bár ezt már törekszik elhagyni).

A kérdés pedig ugye lényegében az, hogy hogyan lehet az ilyen embert kezelni, érzékeltetni vele, mit is művel? És hogy hogyan lehet őt mégis rávezetni a munkára és bevonni a család életébe, hogy megváltozzon a helyzet?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Vagy már tíz éve, hogy egyszer elkísértem a pszichológushoz az egyik szorongós családtagomat. A szorongás oldás úgy nézett ki, hogy az orvos öt percet beszélgetett a rokonnal, aztán felírta a szokásos gyógyszeradagot, majd útjára bocsátotta… mivel, gondolom, nemigazán tudott vele mit kezdeni. A negatív énképet, az önutálatot, egy zűrös gyerekkort és az élettel ellentétes neveltetést (taníttatást) na és persze az összezavarodott emberi energiarendszert nem nagyon lehet ennyi idő alatt helyrehozni… És talán nem is akarták igazán.

De, búcsúzóul, hogy valami vigasztalót is mondjon az orvos, kijelentette, hogy “Tudja, democsokráciában élünk”

A rokonomnak ez rövid távon igen jót tett, fél órát röhögött rajta, merthogy milyen jól megfogalmazta a lényeget. Hosszú távon azonban a figyelmét arra irányította, hogy emberként milyen tehetetlen a negatív környezeti hatások ellen, ezért úgy gondolom, hogy káros és meggondolatlan kijelentés volt az orvos részéről.

És persze eltöprengtem.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Az eddig az e-könyvvel kapcsolatosan érkezett kérdéseket és a rájuk adott válaszokat ebben a bejegyzésben foglaltam össze. Köszönöm mindenkinek a kérdéseket és az észrevételeket, amelyek alapján eddig hiányzó információkat pótoltam!

Még lehet kérdezni!

Az eddigi kérdések:

Olvasd tovább a bejegyzést »

Régebben már írtam arról - ide kattintva elérheted az írást, hogy a magyar kultúrában mennyire sok helyen jelenik meg a (talán ok nélküli) szomorúság, és hogy már az általános iskolában a depresszióra kondicionálnak minket a magyar irodalomban tanított művekkel. Egy kedves ismerősöm figyelemfelhívása révén azonban rá kellett döbbenjek, hogy nem mentem vissza elég messzire az időben ahhoz, hogy a szomorúság tanításának a forrását megtaláljam. Mert a depressziót bizony már az óvodában is tanítják!

(Megjegyzés: Ha ez a “A depressziót már itt meg itt is tanítják” sorozatot még a jövőben is folytatni fogom, az fog kiderülni, hogy már a magzatvízzel is ezt szívjuk magunkba…)

Hogy az óvodában pontosan hogyan tanítják a depressziót, ennek a szemléltetésére egy groteszk, de nagyon tanulságos történetet mesélt el nekem az említett ismerősöm.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Az elmúlt lélekápolás írásban, amit ide kattintva érhetsz el, arról volt szó, hogy a szülő hogyan erősítheti meg a gyerekét, ha bántják az iskolában. Az egyik hozzászóló, Éva (köszönöm neki) felvetett egy másik gyakori problémát, mégpedig azt, hogy mi van akkor, ha az egyik szülő súlyosan beleavatkozik a felnőtt gyereke életébe. Mégpedig úgy, hogy örökösen kritizálja a gyereke barátait, a szobáját, az öltözködését, még a gyereke kedvesét is… Még arra is képes, hogy felhívja a meny / vő jelöltjét, hogy hagyja békén a kisfiát, kislányát…

És főleg, mi van akkor, ha az egyik szülő viselkedése nagyon fáj a másik szülőnek, hiszen ő mást, önállóságot szeretne a gyerekeinek?

Olvasd tovább a bejegyzést »