Kalauz szorongós nőknek

Bejegyzés címkék: ‘depresszió gyógyítása’

Folytatjuk a sorozat előző bejegyzéseiben megkezdett témát. Most egy kicsit belemászunk abba, hogyan lehet magadat megtanulni szeretni, hogy orvosolni tudd az érzelmi hiányt.

Hogy megengedjük magunknak azt, hogy saját magunkat szeressük, először nézzük meg ezt a kérdést globálisan, újra, emlékeztetőképpen. Mindannyian a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, egymással egyenrangúak, erősségekkel és gyengeségekkel. Mégpedig azért vagyunk ilyenek, hogy az erősségeinkből (a többlet energiákból) adjunk a többi embernek, a gyengeségeinket pedig próbáljuk meg fejleszteni (pótolni a hiányainkat). Ezt a pótlást elfogadhatjuk a többi embertől is, de elfogadhatnánk magunktól is. Mivel egyikünk a másikkal egyenrangú, és a Teremtő szemében egyaránt kedves, akkor nem mindegy, hogy kitől kinek áramlik a szeretet energiája? Nem az a lényeg, hogy áramoljon? Akár egy embernek önmaga felé is?

És mi a szeretet? Már egy példán keresztül érzékeltettem egy előző cikkben, de most megfogalmazom pontokban:

Olvasd tovább a bejegyzést »

A sorozat elõzõ bejegyzéseiben arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz, és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a helyén kezelni az élet eme részét. A mostaniban példákkal érzékeltetném, hogy milyen belénk rögzült viselkedési minták miatt nem sikerül magunkat szeretni.

Ezért most biztosan fogok sok kritikát kapni, de vágjunk bele!

Olvasd tovább a bejegyzést »

A sorozat előző részében arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz a modern kultúrában, és hogyan nyilvánul meg az életünkben, hogy ilyen rossz vele a kapcsolatunk. Ebben a bejegyzésben azt járom körül, hogyan mi is az az érzelmi hiányérzet, amit orvosolni kell ahhoz, hogy ez a hozzáállás változzon.

Ha félünk a haláltól, vagy szeretteink halálát nehezen viseljük, akkor valószínűleg üres a szeretet-tankunk. És azért üres, mert nem tanítottak meg bennünket arra (sőt, egyenesen megtiltották nekünk) hogy feltöltsük saját magunknak, és nem is sikerült eddigi életünk során megtanulnunk.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Sejtettem, hogy ez a téma elő fog kerülni, hogy rendbetegyük, mert nagyon sok dogma és téveszme kapcsolódik hozzá. Köszönöm Marikának, hogy felvetette!

Kezdem azzal, hogy valószínűleg tisztában vagyunk vele: a halál a mi kultúránkban egy félelmet keltő esemény (ellentétben például a természeti népekkel, akik az élet velejárójának tartják). És ez valószínűleg azért van így, mert a “civilizált” emberek többsége nem ér rá élni, nem tud a jelenben lenni, nem tud betelni az életével, nem a saját sorsát éli, hanem többnyire másokét, másokkal foglalkozik. Így aztán, ha jön az elmúlás, húsz körömmel kapaszkodik az életéhez, nem tudja nyugalommal elengedni, hiszen neki még dolga lenne. Tegyük hozzá, hogy ezt nagyon helyesen érzi, hiszen nem használta ki a számára megadatott időtartamot arra, hogy ténylegesen beteljesítse az életfeladatát.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Bizonyára sokaknak vannak olyan viselkedések a múltjában, amit utólag megvallva szégyellnek, nem értik, hogyan csúszhattak olyan mélyre, hogy megengedjenek magunknak egy effajta szabadosságot, ami ellentmond mindenféle iránymutatásnak, amit gyerekkorukban kaptak. Emiatt aztán sokszor ostorozzák magukat és járják a saját kanosszájukat, önmagukat térdepeltetik a sarokba, ahogy azt az óvodában megszokták. Teszik ezt még akkor is, ha tulajdonképpen senkit sem bántottak a kilengésükkel, senkinek sem ártottak, kivéve esetleg magukat. Az ilyen önsorsrontás forrása lehet sok szorongásnak, lelki problémának. Nézzünk mögé!

Lehet ezeket a fajta viselkedéseket elítélni, ostorozni, de szerintem felesleges és káros. Nem ezt kellene vele tenni.

Miért gondolom így?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Az előző bejegyzésemhez Gyöngyi felvetett egy fontos szempontot, ami megér pár sort (köszi Gyöngyi).
A kérdés pedig úgy szólt, hogy milyen életkorú az illető, aki olyan szemrehányás(oka)t tesz nekem, hogy mégis hogyan van merszem az élet pozitív oldalát (is) nézni, amikor minden tévécsatornából csak úgy ömlik a tragédia.

Az illető középkorú, de nem ide akarok kilyukadni, hanem oda, hogy én azt mondom, hogy a szemrehányó éveinek száma tulajdonképpen mindegy, nem fontos.

Miért?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Bizonyára meglep a kérdésfeltevés módja a részemről, mert talán még nem találkoztál olyannal, aki a szorongásaid kivagyiságát vitatja.

Nos, nekem az a tapasztalatom, hogy a szorongások sohasem arról a személyről szólnak, aki érzi őket.

Hanem kiről?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerintem a gyógyszert szedő lelki és egyéb betegek (és az orvosaik, gyógyszerészeik…) egyáltalán nem gondolnak arra, hogy mi lesz a gyógyszerrel, ha elvégezte a feladatát a szervezetben.

Kiürül. Megeszi a toalettkacsa. Ez még nem lenne önmagában baj, ha a szennyvizeket megfelelően tudnánk tisztítani, mielőtt visszakerülnek az élő vizekbe. De mivel (jelenleg) nem tudjuk, a gyógyszer is a tavakban, folyókban, tengerekben, óceánokban végzi. Legyen az egy egyszerű fájdalomcsillapító, egy komolyabb antidepresszáns, vagy akár fogamzásgátló tabletta.

(Nem mondom, hogy néha nincs szükség gyógyszerre, de rendkívül károsnak tartom, ha valaki rendszeresen szed valamilyen drazsét.)

Ott aztán a kemikália bekerül a halakba, aztán a halakat fogyasztó ragadozók szervezetébe, és így tovább: a természet körforgásába.

És onnan hova jut?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szeretettel üdvözöllek!

A lélekápolás.hu honlap hamarosan indul!

Várok minden spirituális és ugyanakkor gyakorlatias szemléletű látogatót, aki szeretne önmagával az eddigieknél nagyobb mértékben jóban lenni, összhangba kerülni, hogy ez által a környezetével is nagyobb legyen a harmóniája.

A mostani fizikai világunkat sokan egy nagy rohanó maszlagnak, teljesítménykényszeres őrületnek érzékeljük, aminek akarva-akaratlanul a részesei vagyunk, és ez a neveltetésünkből fakadóan is frusztrál minket. Besokallhatunk, lelkileg beteggé válhatunk a ránk zúduló sok “jó” láttán. Azt hihetjük, nekünk is muszáj mindenben rohanni és erőn felül teljesíteni, és ki kell purcantani saját magunkat, mert csak az önfeláldozással lehetünk értékesek. Nem érezzük úgy, hogy jogunk van csak annyit bevállalni, amennyit kényelmesen el tudunk végezni. Hogy jogunk van szelektálni, priorizálni, egyszerűsíteni és szervezni, mert nem tanítottak meg rá minket. Sem fizikailag, sem lelkileg. Nem vesszük észre és nem tudjuk megszelídíteni a belső fakír kisördögöket, amelyek főleg a gyerekkorunkból erednek és kitartóan pusmognak a fejünkben.

Az eddigi kultúrában az érték az volt, hogy az ember mit tett le az asztalra.

Viszont létezik egy ennél sokkal nagyobb érték: az emberben levő lehetőségek tárháza, hogy mire vagyunk képesek. Ez viszont csak akkor tud érvényesülni, ha kellő mennyiségben kényeztetjük magunkat.

Ennek az elősegítésére indul hamarosan ez a weboldal.

Tarts velünk!