• Azért van kánikula és azért van melegünk, mert a politikusok befűtöttek nekünk az égi kályhában.
• Azért nincs elég pénzünk, mert a politikusok az ajtónk előtt strázsálnak a pénzfogó hálójukkal és elállják a hozzánk bejövő pénz útját. Na meg persze azért nincsen pénzünk, mert megcsinálják a reklámokat, amiknek a hatására a politikusok elmennek helyettünk a nagyáruházakba és elköltik helyettünk a fizetésünket.
• Azért nem merünk este kimenni az utcára, mert az utcasarkon a politikus lesben áll, előveszi az ollóját és levágja a hajunkat.

Abszurd állítások? Lehet. De vedd észre, hogy az ország nagy része a saját belső mumusait a politikusokra vetíti ki. (Ők pedig élvezik a figyelmet, a hírnevet, még akkor is, ha az negatív, hiszen a hír az az ő malmukra hajtja a vizet.)

És így tovább.

Mi lenne, ha mostantól kevesebb figyelmet szentelnél a politikának? Mi lenne, ha a kutya sem törődne velük? Mi lenne, ha a szeretteidre koncentrálnál többet? Nagyon nehéz ez?

És még valami! Vedd észre, hogy az Univerzum energiája most is végtelen, ugyanúgy, mint a válság előtt. Ugyanannyi levegő van a Föld légkörében, mint eddig. Napfény és víz is ugyanannyi van. Csak azt lenne célszerű megtanulnod, hogy ezt az energiát hogyan tudod észrevenni és felhasználni a saját javadra. A politikusokat lehetőleg kihagyva a buliból, már így is túl sok figyelmet kaptak…

Mert a politikusok nincsenek hatással például arra, hogy:

• észreveszed-e, hogy célszerű energetikailag rendben és tisztaságban tartanod a környezetedet (mert ez bevonzza a szerencsét az otthonodba, válság ide vagy oda, lásd feng shui)
• meglátod-e, hogy fontos rendben és tisztaságban a testedet (mert ez is bevonzza, illetve taszítja a segítő embereket, ha nem teszed): tisztálkodás, táplálkozás
• érzed-e, hogy az időd a saját tulajdonod, és törekszel-e arra, hogy szánj időt magadra, fókuszálsz-e építő jellegű tevékenységre
• érzed-e, hogy jogod van ahhoz, hogy legyen életcélod, hogy találj értelmet az életednek
• szereted-e a tanulást, hajlandó vagy-e olyan dolgokat tanulni, amivel pénzt tudsz teremteni, amivel másoknak értéket adsz
• észreveszed-e, hogy milyenek (kritizálók vagy támogatók) a barátaid, és hogy jogod van a negatív energiájukat kivédeni, vagy másmilyen barátokat választani magadnak
• észreveszed-e, hogy megválaszthatod például azt is, hogy a következő pillanatban kiszaladj-e a mosdóba vagy sem…
• És így tovább.

Szerinted milyen dolgok vannak még az életedben, amelyekhez a politikusoknak semmi közük nincs? Kérlek írj ilyeneket a hozzászólásokba!

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Hogyan reagálunk a válságra?
2. A félig teli pohár esete
3. A bánatháj és ami mögötte van

Ezért én most megvilágítanám, hogy én mit értek az alatt, hogy “Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Spirituális tanítóktól azt tanultam, hogy itt nem a kenyéren van a hangsúly, hanem azon, hogy “dobd vissza“. Vagyis védekezz! De ne agresszióval, hanem valahogy máshogy.

Például, ha minden előzmény nélkül, szándékosan rálépnek a lábadra az utcán, akkor alapvetően három dolgot tehetsz:

1. Nem csinálsz semmit. Ha így teszel, nemsokára a fél utca a lábadon fog táncolni, hiszen találtak egy olyan embert, akin levezethetik a feszültségüket, és ez jó nekik. Csak veled szemben nem lesz fair viselkedés. Te pedig valószínűleg nem fogod tudni sokáig magadban tartani a másik viselkedése keltette feszültséget és a félelmeidet, és a náladnál gyengébbekre fogod továbbhárítani. Haragszol majd a gyerekeidre, a gyerekeid a kutyátokra és így tovább. Nem szerencsés választás.
2. Fejbevágod az agresszort. Ez verekedéshez vezet, úgyhogy ha kedves a bőröd épsége, akkor inkább ne tedd.
3. Megmondod az illetőnek, hogy nagyon haragszol rá, amiért ok nélkül bántott téged, majd ezt követően kitérsz az útjából. Szerintem ez a bölcs döntés.

Ha ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy visszaüssünk, vagy hogy mindent eltűrjünk, akkor nagyon nehéz csupán egy kitéréssel elintézni egy agresszort. Főleg akkor, ha az agresszor olyan ember, aki valamilyen szinten felettünk áll: a szülőnk, a főnökünk, stb. Viszont gyakorlással menni fog. Gyakorolhatsz képzeletben, aztán pedig a valóságban is. Készülj fel! Gyakorold a neked ártó helyzetek felismerését és mindig legyen nálad egy képzeletbeli kenyér, amivel visszadobhatsz!

Tudsz még olyan módszereket mondani, amelyek megfelelnek a “dobj vissza kenyérrel” útmutatásnak?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretet vagy elvárás?
2. Megbocsátás vagy szembenézés
3. Döntéseink szorításában

Ha kíváncsi vagy a bejegyzésre, olvasd el. Katt ide!

Te mivel foglalod le magadat, ha egyedül vagy?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 1.
2. Szeretteink halálának feldolgozása 5.
3. Szeretteink halálának feldolgozása 2.

Az írás a HősNők.hu-n található. A cikk eléréséhez katt ide!

Te mit teszel azért, hogy elkerüld ezeket a buktatókat?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni
2. Hogyan sodorhat bajba az egészségtelen bűntudat?
3. Miért nekem kell megváltoznom? Változzon meg ő!

Lehet hogy sokan nem szeretik a macskákat, mert szőrösek, simulékonyak és önzőek, de a lazaságukból bizony lenne mit átvennünk. Ők aztán nem idegesek, nem stresszelnek, nem szoronganak, nem izgulnak, hanem kellő önbizalommal bírnak és életrevalóan élvezik az életüket.

Több éve már, hogy az első olyan macskás humorvideót megkaptam e-mailben, amin betegre nevettem magamat, és azóta is végignéztem jó néhány ilyet, de nem tudom őket megunni.

Íme néhány felvidító macskás jelenet!

Te hogyan viszonyulsz a macskákhoz? Idegesítenek vagy mulattatnak?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Aranyos karácsony
2. A hobbi az fontos
3. Látszik, hogy te nem nézel tévét…

Hogy megengedjük magunknak azt, hogy saját magunkat szeressük, először nézzük meg ezt a kérdést globálisan, újra, emlékeztetőképpen. Mindannyian a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, egymással egyenrangúak, erősségekkel és gyengeségekkel. Mégpedig azért vagyunk ilyenek, hogy az erősségeinkből (a többlet energiákból) adjunk a többi embernek, a gyengeségeinket pedig próbáljuk meg fejleszteni (pótolni a hiányainkat). Ezt a pótlást elfogadhatjuk a többi embertől is, de elfogadhatnánk magunktól is. Mivel egyikünk a másikkal egyenrangú, és a Teremtő szemében egyaránt kedves, akkor nem mindegy, hogy kitől kinek áramlik a szeretet energiája? Nem az a lényeg, hogy áramoljon? Akár egy embernek önmaga felé is?

És mi a szeretet? Már egy példán keresztül érzékeltettem egy előző cikkben, de most megfogalmazom pontokban:

Szerintem:

• megismerni és tisztelni önmagadat (illetve azt, aki eredetileg, a születésedkor voltál)
• szőröstül-bőröstül elfogadni a mások által gyengének minősített oldaladat is
• megtanulni önmagad iránt türelmesnek lenni
• elegendő időt adni magadnak mindenre
• kis előrehaladásnak is nagyon örülni
• a saját életritmusodat élni
• figyelni a saját vágyaidra, és nem azt mondani rájuk, hogy “de jó lenne, de nem szabad”, hanem megtalálni a módját, hogy a vágyad valahogyan (másoknak nem ártó módon) beteljesüljön
• beengedni az életedbe a szépségeket
• felfedezni mindazt a szellemi ajándékot, amivel a Teremtő a születésedkor utadra bocsátott, és amiket eddig esetleg a neveltetés miatt megtagadtál (például a képzeletedet)
• tiszteletben tartani mások életét, élvezni a velük töltött időt – és természetesen, minél több időt tölteni olyanokkal, akikkel jól érzed magadat
• stb.

Egy nagyon fontos tényezőről külön szólnék. Az áldozatvállalási hajlandóságról és a bátorságról. Ha elkezdünk magunkkal többet foglalkozni, az óhatatlanul azzal fog járni, hogy másokkal kevesebbet fogunk törődni, és ezt valószínűleg sokan nehezményezni fogják: azok, akiket a barátainknak tartottunk és akik hozzá vannak szokva az ingyen kényeztetéshez. Lehet hogy önzőnek fognak minket minősíteni, vagy mi fogjuk magunkat önzőnek érezni, mert az új viselkedésünk nem fér bele a negatív neveltetési mintáinkba. Ne dőljünk be se másoknak, se a kisördögnek a fejünkben, ez érzelmi zsarolás! Nem leszünk sem jobbak attól, ha dicsérnek minket, sem rosszabbak, ha szidnak. Ha nemszeretni akarnak bennünket, had tegyék, egészségükre! Vállaljuk be bátran a hírnevünkben esett csorbát úgy, mint egy áldozatot, amit azért hoztunk, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Az igazi barát amúgy sem onnan ismerszik meg, hogy sajnál minket a bajban, hanem arról, hogy örül, ha jobb színben lát minket, és ezért cserébe hajlandó lemondani némi részből belőlünk.

A következő bejegyzésben kiemelem azokat a tényezőket, amelyek az önmaguk szeretetéből szerintem fontosak egy haláleset kapcsán.

Folyt.köv.!

A sorozat előző bejegyzéseit itt érheted el: első, második, harmadik.

Neked mi a véleményed?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 3.
2. Szeretteink halálának feldolgozása 2.
3. Szeretteink halálának feldolgozása 5.

Ezért most biztosan fogok sok kritikát kapni, de vágjunk bele!

Sokszor azt látjuk, hogy egy családtag, aki az elhunythoz nagyon közel állt, valósággal belebetegszik, belehal a szeretett személy elvesztésébe. Önmagát vádolja, bûntudata van, hogy vajon mit rontott el, ami miatt a halál bekövetkezett. Magára veszi a felelõsséget a történtekért. Még akkor is, ha ennek semmi igazságtartalma nincs, hiszen a halott azért ment el, mert lejárt az ideje, vagy nem tudta megoldani valamilyen súlyos feladatát. Ez a minta azt tanítja nekünk, hogy el kell vinnünk a balhét más emberek összes problémájáért (mintha nekik nem is lenne megoldandó életfeladatuk), ezért nem érezhetjük magunkat jól a bõrünkben, mert akkor megszólnak minket, hogy érzéketlenek vagyunk. Elég kegyetlenül hangzik, nem?

Számomra egyes vallási irányzatú temetések is mumusok. Mégpedig azért, mert szerintem egyáltalán nem segítik elõ a hátramaradt hozzátartozók érzelmi megnyugvását. Alig ejtenek szót a halottról, hogy tulajdonképpen ki is volt õ, és milyen érdemekkel bírt. Annak lehetõségét is tagadják, hogy az élete folytatódik majd és újra fog születni, és hogy még találkozni fogunk vele később. Az emberi élet siralmáról és nyomorúságáról viszont annál inkább szólnak. Hogyan is lehetne szeretni az életünket, önmagunkat, amikor a világ legtanultabbnak tartott embereinek egyikétõl azt halljuk, hogy az élet mekkora szerencsétlenség, mert mindannyian ugyanazon a helyen végezzük? Mintha semmit sem számítana a születéstõl a halálig eltöltött idõ és annak minõsége?

És még egy. Szerintem mi magyarok a veszteséget általában nagyon rosszul kezeljük. Minden egyes veszteség világvégét jelent a számunkra, és vagy fel sem ismerjük, hogy van tovább, vagy abnormálisan sok idõnek kell eltelnie hozzá. És azt sem látjuk sokszor, hogy valaminek a vége egyben valami másnak a kezdete is, nem tudunk nyitottak lenni.

Ez mind társadalmi minta! Lehet hogy fájdalmas vele szembesülni, de nem belõlünk ered, hanem tanultuk! Ha ilyeneket látunk, eszünkbe jut vajon, hogy másképp is lehetne? Ahogyan egyes filmalkotásokban (akarom mondani remekművekben) van bemutatva: például Forrest Gump, Patch Adams…

Szerintem a szeretteink, ha tényleg szeretnek minket és nem csak mondják, odaát nagyon szomorúak miattunk, ha beleragadunk a depresszióba… Vajon ők mit szeretnének, milyenek legyünk? Az ő kívánságukat ki veszi figyelembe?

Ha én belegondolok, hogy ha én egyszer átköltözök odaátra, és majd a családom belebetegszik, inkább maradok még egy kicsit, hogy felkészítsem őket…

Folyt.köv.!

Te mit gondolsz?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretteink halálának feldolgozása 4.
2. Szeretteink halálának feldolgozása 1.
3. Szeretteink halálának feldolgozása 5.

Valószínűleg sokan vagyunk olyanok, akiknek még munkálkodnak a fejünkben tudat alatt a gyerekkorból származó társadalmi dogmák és a hozzájuk kapcsolódó egészségtelen bűntudatok. Még akkor is, ha folyamatosan, tudatosan győzködjük magunkat arról, hogy ez meg ez a tevékenységünk egyáltalán nem káros senkinek, nem kell miatta lelkiismeret-furdalást éreznünk, még akkor sem, ha ezt tanultuk róla. Ezeket a mumusokat elég nehéz megszelídíteni, sok idő, türelem és gyakorlás szükséges hozzá, de lehetséges. Vannak különlegesen nehéz esetek is, amelyekhez extra türelem kell.

Ilyenek például azok az emberek, akik nem kívánt gyerekek voltak. Ők már a puszta létük miatt is szoktak mérgező bűntudatot érezni, és sokszor emiatt nincs motivációjuk sem arra, hogy élhető emberi életet engedjenek meg maguknak. Így van mindaddig, amíg az önbizalmukat a szüleik elismerésétől teszik függővé. A nem kívánt gyerekeket a szüleik nagyon ritkán ismerik el, mint értelmes emberi lényeket, általában azzal vannak elfoglalva, hogy bebizonyítsák, hogy az összes problémájuk oka a gyerekük. Lesöpörve a vállukról az összes szülői felelősségüket. A gyerek viszont az ellenkezőjét akarja bebizonyítani, hiszen neki a léte függ a szülei elismerésétől. Ha a gyerek ki tud kerülni ebből az ördögi körből, és sok gyakorlással sikerül elérnie, hogy ne a szülei ítéletétől, hanem attól függjön az önbizalma, hogy ő is a Teremtő alkotása, és ha nem árt másoknak, akkor jogosan van itt a Földön, akkor el tudja felejteni a bűntudatot is.

Igen ám, de mikor nem ártunk másoknak? Ebben biztosan megoszlanak a vélemények. Szerintem akkor nem ártunk másoknak, ha igazat mondunk és korrekten viselkedünk. Például a másokat is érintő tevékenységeinkben mindig megállapodunk a feltételekben a tárgyat tekintve, amit aztán értelemszerűen betartunk. Ezt nevezik alighanem együttműködésnek vagy kompromisszumnak. Hajlandónak kell rá lennünk! Mert akkor mindkét fél megbecsülve fogja magát érezni.

Ha viszont nincs valakivel megállapodásunk, és nem érintjük egymás tevékenységét, akkor nincs vele elszámolni valónk sem.

Te hogy állsz a bűntudat kérdésével?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Hogyan sodorhat bajba az egészségtelen bűntudat?
2. A hernyó nem tud repülni
3. A megfelelési kényszerről

Tehát, számomra mit jelent a spirituális gyereknevelés?

Lássunk néhány szemelvényt a teljesség igénye nélkül.

Arra törekedni, hogy felnőtt korában is jó legyen a gyerekkel a kapcsolatunk. Ezt pedig egy módon érhetjük el: ha tiszteljük a gyerekben az egyedi és megismételhetetlen embert, a Teremtő alkotását. Még véletlenül sem jusson az az eszembe, hogy a gyerek a tulajdonom, akivel a kedvem szerint rendelkezem. Mint ahogy én sem vagyok a szüleim tulajdona. A gyerek egy szuverén, önálló lény, jogokkal és kötelezettségekkel.

Az erőszak az előzőekből kifolyólag tilos. Mind a fizikai, mind a szellemi. Egy kiszolgáltatott, védtelen kis emberen nem nagy dicsőség fizikailag és/vagy szellemileg felülkerekedni. Ha egy szülő így tesz, akkor az eszébe idézem azt, amit nekem szoktak mondogatni a testvéremmel kapcsolatban: “Te vagy a nagyobb, neked legyen több eszed!” A felnőttnek valóban több esze illene legyen a gyereknél (a testvérnek nem feltétlenül, hiszen ő is gyerek). Ennek abban kell tükröződnie például, hogy a szülőnek, ha még nem tudja, meg kell tanulnia gyengéden irányítani, lefoglalni a csemetét, illetve mindig a kisember életkorának megfelelő módon elmagyarázni neki az élet dolgait.

A szülő számára gyerek a legfontosabb, nem a tárgyak, nem más emberek. Ez minden olyan esetre igaz, amikor például pusztán azért nem engedném meg neki a mászást, mert összepiszkolja a ruháját. Mivel van a világon víz, mosópor és még mosógép is, abból sokkal nagyobb probléma lehet, ha a gyerek nem tanul meg rendesen közlekedni, mint hogy egy ruha bepiszkolódik vagy negadjisten tönkremegy a gyakorlás miatt.

És így tovább.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a szülő nem ember. Nagyon is az, aki hibákat követ el. Csak azt kell valahogy kiküszöbölni, hogy a hibáknak a levét mindig a gyerek igya meg.

Neked mit jelent a spirituális gyereknevelés?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni
2. Szeretet vagy elvárás?
3. A megfelelési kényszerről

Ezt az állítást szemrehányás-félének kaptam az egyik közeli családtagomtól a napokban. Mégpedig azért, mert megpróbáltam neki megvilágítani, hogy mi köze van a hányatott sorsának ahhoz, hogy olyan mumusok dolgoznak a fejében, amelyek megakadályozzák, hogy hatékonyan kiálljon az érdekeiért. Ha úgy tetszik, kicsit balhézni merjen, ha valaki kiszúr vele.

(A TV-ben ugyanis a legszélesebb célközönségnek azt tanítják meg [szerintem], hogyan kell szenvedni, panaszkodni, hogyan legyél szerencsétlen, hogyan legyen kevés önbizalmad. És hogyan kell irigykedni arra, aki kicsit ügyesebben menedzseli az életét. Mást nemigen.)

A kijelentést pedig itt és most megcáfolom. Igenis, nézek tévét. De nagyon megválogatom, hogy mit. Főleg humoros filmeket és sorozatokat, illetve olyan életmód tanácsadó műsorokat, amikből tanulok számomra hasznos fogásokat a mindennapi élet megkönnyítésére.

Tény, hogy nem szeretem a híradókat. Tragédia tragédia hátán. Az élet azért nem ennyire egyoldalú. Azt bezzeg nem mutatják be, hogy hányan oldanak meg sikeresen a közlekedésben nehéz helyzeteket. Pedig ebből biztosan sokkal több van, mint balesetből.

Egyvalamikor szoktam negatív műsorokat nézni. Ha olyan hangulatban vagyunk a párommal, hogy jó érzés őket kifigurázni. Mert aztán a zuram akasztófa humorától senki sem menekül.

És akkor már inkább valami akciófilm, ami olyan feszültséget generál bennem, hogy mire levezetem, ki van vasalva egy adag ruha.

De amúgy maradnak a rezgésszint emelő műsorok. Például az alábbi reklám. Lehet hogy sokan csöpögősnek tartják, mások pedig jobboldalinak, de nekem akkor is tetszik.

Te hogy vagy ezzel a reklámmal?

A következő 10 napban valószínűleg szünetelni vagy ritkulni fog a lélekápolás, szabadság ürügyén. Addig is mindenkinek kellemes nyarat kívánok.

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Hogy ne az új függönyt kelljen megenni csipsszel 2
2. Hogy ne az új függönyt kelljen megenni csipsszel 1
3. Nyugtával dicsérd a napot?