Archiválva ebben a kategóriában: ‘Megbocsátás’
Viszlát kisebbségi komplexus!
Már több hónapja adósa vagyok az egyik kedves levélírónak egy, a kisebbségi komplexusról és annak oldásáról szóló írással. Mivel sok más dolgom volt, meg aztán másról sem szóltak az írások mostanában, csak a hasonló problémákról, így csak most tudok rá sort keríteni. Lássuk!
Az olvasónak az a “gondja”, illetve nem az övé, hanem az egyik rokonáé, hogy nem szeret tömegközlekedéssel járni, mert zavarja a sok ember. Nincsenek érzelmei, csodálkozik, hogy lehet örülni valaminek, soha nem tudja miről beszélgessen emberekkel.
A leírtakból most azt gondolom, hogy ez a viselkedés nem feltétlenül jelent “hagyományos” kisebbségi komplexust. Lehetséges, hogy az illető inkább befelé forduló, introvertált személyiség, aki eleve ilyen adottságokkal, vérmérséklettel, spirituálisan kifejezve: életfeladattal született. Ami lehet, hogy neki nem is okoz gondot, mert jól érzi magát a bőrében, csak a környezetének “szúrja a szemét”, mert azt hiszik, hogy valami nem stimmel vele. És hogy mit tehetünk, ha ilyen jelenséget látunk a környezetünkben? Ha aggódunk a komplexusosnak hitt családtagért, és megoldásokat akarunk rátukmálni, akkor, ha tényleg gond van, elriaszthatjuk őt a problémája megoldásától. Az egyedüli út a szívéhez az, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Ha nem tudjuk elfogadni, mert zavar benne valami, akkor kezdjük azzal, hogy ÉFT-zünk saját magunkon az érte való aggódásunkra. A saját rossz érzésünkre! Csakis ezzel tudunk neki igazán segíteni, lehet hogy meg fog nyílni a segítségünkre.
Szeretteink halálának feldolgozása 3.
A sorozat elõzõ bejegyzéseiben arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz, és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a helyén kezelni az élet eme részét. A mostaniban példákkal érzékeltetném, hogy milyen belénk rögzült viselkedési minták miatt nem sikerül magunkat szeretni.
Ezért most biztosan fogok sok kritikát kapni, de vágjunk bele!
Elítélni a múltunkat?
Bizonyára sokaknak vannak olyan viselkedések a múltjában, amit utólag megvallva szégyellnek, nem értik, hogyan csúszhattak olyan mélyre, hogy
megengedjenek magunknak egy effajta szabadosságot, ami ellentmond mindenféle iránymutatásnak, amit gyerekkorukban kaptak. Emiatt aztán sokszor ostorozzák magukat és járják a saját kanosszájukat, önmagukat térdepeltetik a sarokba, ahogy azt az óvodában megszokták. Teszik ezt még akkor is, ha tulajdonképpen senkit sem bántottak a kilengésükkel, senkinek sem ártottak, kivéve esetleg magukat. Az ilyen önsorsrontás forrása lehet sok szorongásnak, lelki problémának. Nézzünk mögé!
Lehet ezeket a fajta viselkedéseket elítélni, ostorozni, de szerintem felesleges és káros. Nem ezt kellene vele tenni.
Miért gondolom így?







