A fő művek mindenképpen depressziósak, gondoljunk csak a Himnuszra és a Szózatra. Mindkettő a magyarok tehetetlenségéről, a világ iránti kiszolgáltatottságáról és büntetettségéről szól, és a megváltást kizárólag Istentől remélik. Magukért semmit sem tudnak tenni. Lehet hogy bennünk ez a nemzeti ének pozitív érzelmeket kelt, de szerintem kb. olyan, mintha a temetőben táncolnánk.
Mindenesetre nagyon kevés olyan műre emlékszem, ami lelkes és játékos lett volna. Per pillanat csak Petőfi: Anyám tyúkja jut az eszembe. És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak ilyen depis művek vannak, amiket tanítani lehet az irodalomórán!

Bezzeg az Európai Uniónak a himnusza Beethoventől az Örömóda, ami sokkal de sokkal vidámabb és emberibb.

Ha figyelembe vesszük, hogy a gyerekek iskolás korukban is olyanok még, mint a szivacs, minden információt duplán szívnak magukba (hiszen szükséges a lelki épülésükhöz), akkor ne csodálkozzunk, hogy a magyarok nagyrészt depisek és lehangoltak. A lehető legfogékonyabb időszakukban, a gyerekkorukban plántálták a fejükbe a rosszkedvet, az iskolai irodalomórán (is).

Szerintem biztosan megoldható lenne, hogy az irodalomórán tanított szomorú és a vidám művek arányát legalább 50-50%-ra javítsuk. Mit gondoltok?

Törjük meg az átkot! Írjunk felemelő verseket a magyar irodalomból! Kérek ilyeneket a hozzászólásokba!

Nekem ez az egyik kedvenc versem:

Juhász Gyula: Credo (részlet)

Érzed-e testvér, néha szédülettel
És áhítattal a csodát, hogy élsz itt,
Hogy veled együtt világok kerengnek,
S hogy velük együtt néked is a vég int?

Megállsz-e néha az örök sodorban,
Mely halni visz, mint az örvény a rózsát,
És érzed-e, míg hull a homokóra,
Hogy mosolyog az örökkévalóság?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A depressziót már az óvodában is tanítják
2. Amihez a politikusoknak semmi közük
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében?

Tehát adott egy szülő, aki fél a halak szálkájától, és ugyanezt a félelmet megtanítja a gyerekének is. Vagyis, megtanítja őt az általános biztonságérzet, a szeretet, az óvatosság és a felfedezőkedv HIÁNYÁRA.

A gyerek felnő. Még mindig fél a szálkáktól, ezért nem mer halat enni. Viszont tudomására jut, hogy az agysejtjeit halfogyasztással működőképesebb állapotba tudná hozni, mert a természetes táplálkozásnak nagyon is része a hal. Valamint azt is felfedezi, hogy nem egészséges dolog ennyire félni a haltól, amikor meg lehet azt ismerni. Mit tegyen?

Először is, amiről már volt szó, hogy egy nyugodt órában minden kötelezettség nélkül ismerkedhet a hallal.

Másodszor, az agysejtjeinek most extra adag Omega 3-ra lenne szüksége, amit egy átlagos felnőtt haladagja nem biztos, hogy képes feltölteni. Tehát célszerű lenne egy ideig nagyobb adagot fogyasztania a tápanyagból, amíg fel nem töltődik a szervezete. (A skorbutot is, amelyet C vitamin hiány okoz, nagy adag C vitamin szedésével orvosolják…) Igen ám, de ha ennek a nagy adag tápanyagnak a fogyasztását egyik pillanatról a másikra kezdi el, akkor a szervezete sokkot kaphat. Ezért azt gondolom (saját tapasztalat is), hogy célszerű beiktatni egy átmeneti időt a nagy dózisra való átállásra, amikor is szépen fokozatosan, napról napra, hétről hétre felemeljük a bevitt tápanyag adagját egy átlagos felnőttének akár a két-háromszorosára. Majd, amikor már úgy látjuk, hogy rendbejöttünk, ugyanilyen szép fokozatosan lecsökkentjük a bevitt mennyiséget, végül ráállva egy normál felnőtt adagjára.

Harmadszor, a lelki hiányérzeteket ugyanígy lehet kíméletesen pótolni, mint a testi hiányérzeteket. Ha valakit vertek a szülei gyerekkorában, vagy neki kellett a szüleit ellátnia, akkor valószínűleg üres az érzelmi szeretet-tankja. Például nem tudott eleget felhőtlenül játszani. Akkor azt csinálhatja, hogy felnőttként szerez magának egy játékot (ez halál komoly!), amit szeret, és minden egyes nap időt szakít arra, hogy játsszon vele valamennyit. Először csak kisebb időt, aztán lesz egy időszak, amikor sokat. És amikor betelt a játék örömével, akkor visszatérhet a felnőtteket is megillető, gyerekekénél kisebb mértékű játékmennyiségre. Mert bizony játékra a felnőtteknek is szüksége van!

Te miket, mivel szoktál játszani? Szoktad szégyellni, hogy felnőttként játszol?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Mi köze a halak szálkájának a lelki nyűgökhöz?
2. Hiányállapotok orvoslása 2
3. Az első lépés a legnehezebb

A cikkhez jutáshoz katt ide!

Próbáld ki, amelyik szimpatikus neked, és használd a saját szájízed szerint egészséggel!

Nincs kapcsolódó bejegyzés.

Néhányat az általatok felvetett témák közül ebben az írásban fogok megvilágítani.

Az előző bejegyzésemben Pistike példájában az szerepelt, hogy a szülők mennyire képesek túltenni magukat egy rossz osztályzaton. Itt még megemlíteném azt is, hogy ha Pistikének van egy testvére, aki viszont színjeles, és a szülők őt teszik meg Pistike számára követendő példaképnek, az lehengerlő támadás lehet az önbizalma ellen (feltéve, ha Pistike érzékeny erre). Mivel csak egyetlen mércét ismer a saját értéke ismeretére: az iskolai osztályzatot, ezek után azt hiheti, hogy a testvére értékes, ő pedig nem. Mekkora zöldség ez! Üzenem mindenkinek, hogy Bill Gates-nek sincs diplomája, sőt! Kirúgták az egyetemről! És bizony mégis sikeres az életében. Jobban boldogul, mint sokan mások. Mert kitalált valami olyat, amit sokan jól tudnak hasznáni.

Ugyanilyen gátlások oka lehet a rossz helyesírás. Megsúgom, ha ilyen problémákkal küzdesz, annak sokkal inkább oka a zűrös gyerekkorod (és az arra való rezonanciád), mint a személyiséged. Mert például ha a betűk tanulásakor valami érzelmi trauma ért (akkor váltak el a szüleid, stb.), az már önmagában lehetőség arra, hogy az agyad leblokkolja a betűk ismeretét. Úgy bizony! Ezt sokan nem tudják! Másrészt a rossz helyesírást gyakorlással és az érzelmi-energetikai blokkok oldásával orvosolni lehet!

Sokan szokták magukat azért is kellemetlenül érezni, mert a párkapcsolatukban nem éppen a külvilág megítélése számára ideálisak a körülmények. Elvált emberrel kötötték össze az életüket, vagy sokkal idősebb náluk a párjuk. Ilyenkor a környezetük: szülők, rokonok, szomszédok sokat tépik a hajukat, mert “jót akarnak neked”. Én azt gondolom, hogy ez csak kifogás, igazából nem neked akarnak jót, hanem maguknak, nem akarnak kijönni a komfortzónájukból és szembenézni a lépéseid folytán akitvizálódott előítéleteikkel és félelmeikkel. Viszont nem a te testedben élnek, és halvány lila gőzük sincs arról, hogy neked mi a jó, hogy ki a szimpatikus. Ha hajlandó vagy bevállalni a döntéseid következményeit a saját életedre nézve, és jól érzed magadat a saját bőrödben, azt mondom, legyen a jóakaróid problémája, ha parókára lesz szükségük a sok hajtépés miatt. Meg kell küzdeniük a démonaikkal, söprögessenek a saját házuk táján. Nekik ez a feladatuk.

Tehát ezek nem kellene hogy problémát jelentsenek.

Tudod mi az igazi probléma szerintem?
Ha egész életedben ilyen kis hülyeségek miatt szorongsz és nem tudod élvezni az életedet! Na az probléma!

Neked mi a véleményed?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretet vagy elvárás?
2. Az önbizalom gyökerei
3. A megfelelési kényszerről

A minap, elég nagy kánikulában még az este folyamán is, a párom szokás szerint locsolta a füvet az udvaron. De már nem egyedül tette, mert az egy éves lányunk csatlakozott hozzá. Persze amolyan totyogós kisded módon: folyamatosan belenyúlkált a vízsugárba, macerálta a tömlőt, elvette a locsolófejet a páromtól, tapogatta, ismerkedett vele. Néha még sikerült is neki megnyomnia a gombot, ami elindítja a vízsugarat az öntözött terület felé. Eközben persze nyakig vizes lett, de a fene bánja a nagy melegben ezt a kis hűtést.

De nem csak ő nem maradt szárazon, hanem a mi szemünk sem, mert jókat mulattunk azon, hogy milyen aranyosan tevékenykedik.

Közben odagyűlt körénk néhány társasházi szomszéd, akik szintén osztoztak a nevetésünkben. És még több mulatásra adott okot a jelenlétük, amikor például az egyik szomszédasszony, aki nem akart az udvaron fürdeni, fejvesztve menekült a gyerek elől, mert a lyánykám ráirányította a locsolófejet.

Az egészben számomra az volt a legérdekesebb, hogy amikor nevettünk a gyereken, ő is velünk nevetett. Édes gurgulázó hangon. Saját magán, a tevékenységén nevetett, illetve azon, hogy mi nevetünk rajta.

A felnőttek világában legtöbbször nincs ilyen szituáció. Ha valakin nevetnek, az sokszor kényelmetlenül érzi magát, vagy egyenesen zokon veszi, gúnyolódásnak és negatív kicsengésű tevékenységnek tartja. Persze általában van rá oka, mert a lehúzó szándékú emberek nem jóindulatból nevetnek. De akkor is: hol van már a gyerekkora, amikor a nevetésnek csak oka kellett hogy legyen, az pedig mindegy volt, kin van az az ok? Mert azóta annyi negatív élmény rakódott le a lelkünkben, hogy nem tudunk felhőtlenül örülni a szép perceknek. Pedig jó lenne megtanulni!

Neked vannak hasonló tapasztalataid?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Az életkor, mint kifogás 2
2. Ne gondolj egy jegesmedvére!
3. A kedvesség ajándéka

Tehát, számomra mit jelent a spirituális gyereknevelés?

Lássunk néhány szemelvényt a teljesség igénye nélkül.

Arra törekedni, hogy felnőtt korában is jó legyen a gyerekkel a kapcsolatunk. Ezt pedig egy módon érhetjük el: ha tiszteljük a gyerekben az egyedi és megismételhetetlen embert, a Teremtő alkotását. Még véletlenül sem jusson az az eszembe, hogy a gyerek a tulajdonom, akivel a kedvem szerint rendelkezem. Mint ahogy én sem vagyok a szüleim tulajdona. A gyerek egy szuverén, önálló lény, jogokkal és kötelezettségekkel.

Az erőszak az előzőekből kifolyólag tilos. Mind a fizikai, mind a szellemi. Egy kiszolgáltatott, védtelen kis emberen nem nagy dicsőség fizikailag és/vagy szellemileg felülkerekedni. Ha egy szülő így tesz, akkor az eszébe idézem azt, amit nekem szoktak mondogatni a testvéremmel kapcsolatban: “Te vagy a nagyobb, neked legyen több eszed!” A felnőttnek valóban több esze illene legyen a gyereknél (a testvérnek nem feltétlenül, hiszen ő is gyerek). Ennek abban kell tükröződnie például, hogy a szülőnek, ha még nem tudja, meg kell tanulnia gyengéden irányítani, lefoglalni a csemetét, illetve mindig a kisember életkorának megfelelő módon elmagyarázni neki az élet dolgait.

A szülő számára gyerek a legfontosabb, nem a tárgyak, nem más emberek. Ez minden olyan esetre igaz, amikor például pusztán azért nem engedném meg neki a mászást, mert összepiszkolja a ruháját. Mivel van a világon víz, mosópor és még mosógép is, abból sokkal nagyobb probléma lehet, ha a gyerek nem tanul meg rendesen közlekedni, mint hogy egy ruha bepiszkolódik vagy negadjisten tönkremegy a gyakorlás miatt.

És így tovább.

Persze ez nem jelenti azt, hogy a szülő nem ember. Nagyon is az, aki hibákat követ el. Csak azt kell valahogy kiküszöbölni, hogy a hibáknak a levét mindig a gyerek igya meg.

Neked mit jelent a spirituális gyereknevelés?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni
2. Szeretet vagy elvárás?
3. A megfelelési kényszerről

Ezen lelki probléma legmélyebb gyökere az alapvető biztonságérzet hiánya. Lehet például konkrétan az, ha valaki nem kívánt gyerek. És ez nem is muszáj, hogy ki legyen mondva a szülők részéről. Lehet, hogy csak tudat alatt hat, mert a szülők azt hiszik, akarták a gyereket, de valójában csak a családi-társadalmi elvárások, a “divat” miatt született meg. Ezt követően pedig nem tudtak vele mit kezdeni. És ez még nem is probléma, ha nem tudtak. A baj ott kezdődik, ha nem is akartak.
Mert akkor az ilyen gyerekkel a szülők többnyire tudat alatt éreztetik, hogy nyűg a nyakukon, púp a hátukon. Tisztelet a kivételnek.

Mit tesz erre a gyerek?

Mivel érzi, hogy égető szüksége van a szüleire, hiszen egyedül ők képesek kielégíteni azokat a szükségleteit, amelyek a felnőtté váláshoz kellenek, megpróbálja “kivívni” a szeretetüket. Mindig a kedvükre tesz, próbálja kitalálni, mit tenné őket boldoggá. A szülők viszont, mivel ettől nem fog megváltozni a gyerek nem kívánt jellege, továbbra sem tolerálják a gyerek reményteljes próbálkozásait.
A folytonos kudarcélmény mellett az örök próbálkozás és megfelelés annyira belefonódik gyerek a személyiségébe, hogy már nem tud meglenni nélküle. Megfelelési kényszerré alakul át. Annak a reményében, hogy “ha megfelelek másoknak, majd szeretni fognak”.

A kiút belőle igen fájdalmas. De megéri!

Az első a felismerés, hogy egyes embereknek, még ha belelilulunk is, akkor sem leszünk kedvesek. Viszont vigasztalhat a tudat, hogy nem a kényszeres emberrel van a probléma, hanem a szülőkkel.

A feladat: hogy abba tudjuk hagyni az örökös szélmalomharcot, tisztába kell jönni önmagunkkal. Tudni, hogy a Teremtő egyedi alkotásai vagyunk, bármi történjék is, minden alapvető jogunk és kötelességünk megvan, ami bárki másnak. Valamint a gyógyulásban célszerű támogató kört találni: olyan társakat, akik akkor is szeretnek, ha nem teszünk folyton a kedvükre. Ha néha lazítunk egy kicsit.

Neked vannak tapasztalataid a megfelelési kényszerrel kapcsolatban?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A hernyó nem tud repülni
2. Spirituális gyereknevelés
3. Szeretet vagy elvárás?

Nos, nekem az a tapasztalatom, hogy a szorongások sohasem arról a személyről szólnak, aki érzi őket.

Hanem kiről?

Másokról.

Ilyen egyszerű?

Igen. De azért némi magyarázatra szorul.

Ha úgy nőttél fel, hogy folyton ilyeneket hallottál:

• „Miért nem vagy olyan, mint az apád?”
• „Pont olyan lusta vagy, mint az apád!”
• „Miért nem játszol el olyan szépen, mint a szomszéd gyerekek?”
• „A szomszéd gyerek milyen illedelmesek, te pedig milyen mufurc vagy.”
• „Az osztálytársaid a kertben segítenek, te pedig itthon ülsz, mint egy kotlóstyúk.”
• „Egy rendes háziasszonynál minden csillog-villog, te pedig nagyon rendetlen vagy.”
• Stb. stb.

A kulcs az, hogy olyan emberek, akiknek adtál/adsz a véleményére, folyton összehasonlítgattak téged valakivel, aki nem te voltál, hanem valaki más, aki valamilyen szempontból kívánatosabb tulajdonságokkal rendelkezett nálad.

• Ez lehetett élő, valós személy, illetve a róla kialakult kép. (Amely kép nyilván fele olyan igaz sem volt, mint amilyen valóságosnak látszott.)

• Illetve példaként állíthattak eléd egy mesebeli alakot, például Superman-t, Superwoman-t. Ezzel csak annyi a bökkenő, hogy ők nem földi halandók voltak.

És az összehasonlítás még hagyján, de valamilyen igényed (szeretetszükséglet, stb.) kielégítését ahhoz a feltételhez kötötték, hogy olyanná válsz-e, mint a „példakép”. Ez nem más, mint emberi játszma.

Ennek következményeként az égett a fejedbe, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy. Így lehet hogy még ma is folyton szorongsz és emészted magadat azért, hogy nem vagy Superman, Superwoman, és egyéb hasonló, földönkívüli származású illető, akinek ráadásul még a gyerekkora is rendben volt, mert VOLT gyerekkora, ahol nem hasonlítgatták őt senki máshoz, hanem hagyták élni, és legalább nagyjából kielégítették a gyereki természetes szükségleteit.

Hogyan lehet a szorongásokat kezelni?

Nos, célszerű megtanulnod önmagadhoz mérned önmagadat. Mint aki a Teremtő egyedi alkotása.

Nem könnyű. És sok türelem kell hozzá. De megéri!

Te kihez szoktad magadat hasonlítani, ami szorongásokat vált ki benned?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. A megfelelési kényszerről
2. A túlérzékenységről
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében?