Kalauz szorongós nőknek

Archiválva ebben a kategóriában: ‘Fejlődés-tanulás’

Ez a bejegyzés megint egy kicsit hosszúra sikeredett, szerintem készíts ki rágcsálnivalót és üdítőt, amíg olvasod…

Rengeteg ember számára ijesztő dolog a tanulás, a nyelvtanulás pedig különösen. Ha meghallják azt a szót, hogy “nyelvvizsga”, szorongani kezdenek és minimum kiveri őket a víz… A felsőoktatásban végzett fiatalok jelentős része például az államvizsgát követően nem kapja kézbe a diplomáját, mert nincs nyelvvizsgája. És valószínűleg azért nincs nyelvvizsgája, mert elszúrták a tanítását, nem neki való módszerekkel tanították – ő pedig nem (volt) elég agilis, hogy saját nyelvtanulási módokat keressen magának… Nekem szerencsére nem volt, nincs ilyen problémám – valószínűleg tudhatok valamit. Ezért ebben a bejegyzésben a (nyelv)tanulás iránti ellenszenvet és stresszt szeretném oldani, saját módszereket és titkokat fogok elárulni, és kedvet szeretnék csinálni eme gyönyörű tevékenységhez, mint a (nyelv)tanulás!

Az előző bejegyzésben (a tökéletességről szólóban) említettem egy hozzászólást, amit most újra megköszönök az írójának, mert fontos problémákra világított rá. A hozzászólás második részében a nyelvvizsgát említette, hogy a hiánya akadály lehet a munkahelytalálásban, még akkor is, ha nem kötődik közvetlenül az álláshoz. Idézem:

Olvasd tovább a bejegyzést »

Az előző, a függőségekről és az elengedésről írt blogbejegyzésemhez érkezett egy hozzászólás (köszönöm Sarah-nak), amely két fontos témát vetett fel, nevezetesen a munkát és a tanulást. Méghozzá a munkához és a tanuláshoz kapcsolódó rossz (keserű) érzéseinket szólaltatta meg. Idézem: “De azért el kell menni vizsgázni, mert papír kell egy munkahelyhez, amit nem is akarok csinálni, de hát nem az Édenben élünk, ahol fel kell csak nyújtani a kezünket az élelemért.”

Később fogok írni a munkahelyi rossz érzésekkel kapcsolatosan is (arról, hogy miért is nem akarok dolgozni azon a munkahelyen, ahol dolgozok, és hogy hogyan lehet egy munkahelyet javítani), most viszont a tanulást, mint témát szeretném rendbetenni.

Elgondolkodtál már azon, hogy sokan miért nem szeretnek felnőttként tanulni? (Azért is kérdem ezt, mert az élethosszig tartó tanulás a spirituális fejlődés és nyitottság részeként jó lenne, ha betöltené az életünket.)
Olvasd tovább a bejegyzést »

Olvastam a napokban egy lányról, aki kitartóan küzd az előbbre jutásért, de sajnos csöbörből vödörbe esik. Hogy a fiatal pár, akivel kiadáscsökkentés végett az albérletét megosztotta, pár hónap együttélés után eltűnt és üres lakást hagytak maguk után… És hogy ugyanezen lány jóhiszeműen bevállalt egy autóhitelt egy fiúval közösen, amit most neki kell fizetnie, sőt egy gyorshajtásért kiszabott büntetést is, mert a fiú eltűnt az autóval. A kiadásai fedezésére kénytelen volt néhány hónapra olyan munkát is elvállalni, ahol nem jelentették be… A túlóráért és az üzletvezetésért pedig kevesebbet keresett, mint korábban.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Nemrégiben beszélgettem egy ismerős idős nénivel, aki (természetesen) panaszkodott, hogy a társasház, ahol él, eléggé elhanyagolja a lépcsőházuk kinézetét. Hogy nagyon ráférne már egy felújítás az egészre, és hogy milyen sok erőfeszítésébe és intézkedésébe került, hogy elkezdjék a munkákat (ő sajnos fizikailag nem tud bennük részt venni, a kora és az egészségi miatt). A munkák azonban abbamaradtak, és természetesen bosszankodik miattuk, hogy csupán a fal lett kifestve, a többi maradt, ahogy volt.

Ez is egy nézőpont. Hogy bosszankodunk miatta, hogy a munka nem tökéletes. Lehet szidni a festőt és a munkásokat, hogy miért nem csinálták meg a többit (nem tudom, hogy ilyen “szidós” környezetbe ki jönne vissza szívesen dolgozni… még akkor is, ha ebbe a csapdába emberileg könnyű beleesni). Tehát ezek szempontjából, a félig üres vagy félig teli pohár hasonlattal nézve a pohár félig üres. Viszont kicsit egyoldalú a megközelítés. Javasoltam a néninek, hogy hasonlítsuk össze a már kifestett lépcsőházat azzal az állapottal is, hogy mi lett volna, ha még a festést sem csinálják meg.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Mindenkinek az életében vannak Mesterek, akiktől tanul, akiket egy ideig követ (hogy aztán ideális esetben túlnőjön rajtuk, és valami olyat adjon hozzá a Mester által képviselt értékekhez, amit csak ő tud hozzáadni).

Az én esetemben most az egyik ilyen Mesteremet búcsúztatom. Múlt hét előtti héten ment el tőlünk az égi lélekápolás mezőkre valaki, akit nagyon tiszteltem, és akitől, úgy érzem, sokat kaptam a művein keresztül. Arról, hogy hogyan célszerű tudatosan élni, és hogyan célszerű kezelni a negatív érzelmeimet. Ő volt az egyik olyan, aki a bölcsességeivel és a humorával segített túlélni sok nagyon túlélhetetlen eseményt.

Popper Péterről van szó.

A Popper Péterről szóló megemlékezésemet ide kattintva olvashatod el.

Az előző előtti bejegyzésem az emberi agy normál működéséhez szükséges tápanyag hiányáról szólt (Mi köze a halak szálkájának a lelki nyűgökhöz?), az előző pedig azokra a testi-lelki hiányérzetekre és orvoslásukra hozott példát, amelyeket gyerekkorunk óta cipelünk magunkkal (Hiányállapotok orvoslása). Még mindig van mit mondanom a témáról, ezért tovább folytatom a megkezdett fonalat.

Mégpedig arról szeretném leírni a tapasztalataimat, hogy azok a népek (pl. japánok és eszkimók), akik a bő halfogyasztásukkal elég Omega 3 zsírsavhoz juttatják az agysejtjeiket, mi egyebeket tesznek még a saját testi-lelki egyensúlyukért. Hogy vajon milyen egyéb okok miatt olyan alacsony a lelki problémák előfordulása a köreikben. Mert bizony én nem lennék én, ha ezen nem gondolkodtam volna el…

Kezdeném a japánokkal. Kicsit távolabbról, közgazdász szemszögből közelítem meg a témát.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Amikor lelkileg gödörben vagy, és szeretnél kikászálódni belőle, és nagyjából tudod is, hogy mit kellene tenned, akkor sokszor előfordul, hogy a mumusaid a fejedben szabotálják az első lépés megtételét. Lehet, hogy egyszerre magad előtt látod az egész utat, és úgy érzed, hogy az egészet egy nap alatt kellene megtenned, és már a gondolattól is rosszul leszel. Lehet, hogy a túlságosan hatalmasnak tűnő akadályozó tényezőket vagy embereket is látod magad előtt, és úgy érzed, nem lesz erőd kitérni előlük, így az egész próbálkozásod kudarcra van ítélve.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szoktál szorongani olyan kisebb-nagyobb balesetek miatt, amelyekben te elestél, megütötted magadat, netán nagyobb bajod is lett, és a többiek nemhogy nem segítettek rajtad, hanem még ki is gúnyoltak érte?

Az, hogy nem tudunk ügyesen esni, és esés során mindenféle bajunk lesz, a gyerekkorunk során alakul ki bennünk. Mert egy kicsi, úgymond “romlatlan” gyerek még úgy van összerakva, hogy ha esik, akkor összegömbölyödik, mint egy sündisznó, védi önmagát! És ha kell, akkor a lépcsőn is épségben legurul így. Feltéve, ha az anyja nem alakítja ki benne a lépcsőtől való félelmet! Mert ez a félelem leblokkolja az összegömbölyödő képességét. Ha nem hiszed, figyelj meg egy gyereket, akit még nem fertőztek meg a szülők félelmei, és egy olyat is, akit viszont már megfertőztek.

A teljes cikket ide kattintva olvashatod el.

Te hogyan “gyakorlod” az esést?

Köszönöm az eddigi leveleiteket és hozzászólásaitokat, sok rálátásom lett belőlük, hogy milyen okok miatt is szoktatok szorongani, vagy rosszul érezni magatokat. Bár nem mintha nem lett volna róluk sejtésem eddig is, hiszen hasonlókat én is átéltem és ki kellett, kell lépnem belőlük, hogy jól tudjam magamat érezni a bőrömben. Számomra egyértelműen kiderült, hogy a neveltetésetek során átvett társadalmi téveszmék (és az azokra való érzékenységetek) ellen küzdötök nagyon sokan, elsősorban ezek állnak az útjában a jó közérzeteteknek.

Néhányat az általatok felvetett témák közül ebben az írásban fogok megvilágítani.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Bizonyára sokaknak vannak olyan viselkedések a múltjában, amit utólag megvallva szégyellnek, nem értik, hogyan csúszhattak olyan mélyre, hogy megengedjenek magunknak egy effajta szabadosságot, ami ellentmond mindenféle iránymutatásnak, amit gyerekkorukban kaptak. Emiatt aztán sokszor ostorozzák magukat és járják a saját kanosszájukat, önmagukat térdepeltetik a sarokba, ahogy azt az óvodában megszokták. Teszik ezt még akkor is, ha tulajdonképpen senkit sem bántottak a kilengésükkel, senkinek sem ártottak, kivéve esetleg magukat. Az ilyen önsorsrontás forrása lehet sok szorongásnak, lelki problémának. Nézzünk mögé!

Lehet ezeket a fajta viselkedéseket elítélni, ostorozni, de szerintem felesleges és káros. Nem ezt kellene vele tenni.

Miért gondolom így?

Olvasd tovább a bejegyzést »