Kalauz szorongós nőknek

Archiválva ebben a kategóriában: ‘Depresszió’

A napokban több helyről is megkaptam egy lánc e-mailt, ami arra biztat minket, hogy 2010.09.12.-én 21.30-kor rózsafüzér imában alkossunk óriási pozitív energiaforrást, hogy ezzel megmentsük a bolygónkat a “Gonosz bűzös leheletétől”. Ha pedig valaki nem szeretne rózsafüzérezni, az olvashatja helyette a Bibliában Krisztus szenvedéstörténetét, de mindenképpen meditáljon ebben az időpontban.
Köszönöm az e-mailt azoknak, akik megküldték, és megragadom az alkalmat, hogy energetikailag, a keleti filozófiák és a szeretet nyelve szerint kielemezzem (ha nem szeretnétek, hogy a közeljövőben nagyító alá vegyek ilyen e-maileket, akkor kerüljétek, hogy ezek hozzám eljussanak).
Lássuk! Olvasd tovább a bejegyzést »

Nemrégiben beszélgettem egy ismerős idős nénivel, aki (természetesen) panaszkodott, hogy a társasház, ahol él, eléggé elhanyagolja a lépcsőházuk kinézetét. Hogy nagyon ráférne már egy felújítás az egészre, és hogy milyen sok erőfeszítésébe és intézkedésébe került, hogy elkezdjék a munkákat (ő sajnos fizikailag nem tud bennük részt venni, a kora és az egészségi miatt). A munkák azonban abbamaradtak, és természetesen bosszankodik miattuk, hogy csupán a fal lett kifestve, a többi maradt, ahogy volt.

Ez is egy nézőpont. Hogy bosszankodunk miatta, hogy a munka nem tökéletes. Lehet szidni a festőt és a munkásokat, hogy miért nem csinálták meg a többit (nem tudom, hogy ilyen “szidós” környezetbe ki jönne vissza szívesen dolgozni… még akkor is, ha ebbe a csapdába emberileg könnyű beleesni). Tehát ezek szempontjából, a félig üres vagy félig teli pohár hasonlattal nézve a pohár félig üres. Viszont kicsit egyoldalú a megközelítés. Javasoltam a néninek, hogy hasonlítsuk össze a már kifestett lépcsőházat azzal az állapottal is, hogy mi lett volna, ha még a festést sem csinálják meg.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Folytatva az előzőekben megkezdett Hogyan reagálunk a válságra? témakört, azt a, válságra adott reakciót járnám körül, hogy olykor minden gondunkért a politikusokat hibáztatjuk. Nem védem őket, mert megérik a pénzüket, ők is emberből vannak, de… Nézzük meg, mennyi igazságtartalom van például a következő állításokban:

• Azért van kánikula és azért van melegünk, mert a politikusok befűtöttek nekünk az égi kályhában.
• Azért nincs elég pénzünk, mert a politikusok az ajtónk előtt strázsálnak a pénzfogó hálójukkal és elállják a hozzánk bejövő pénz útját. Na meg persze azért nincsen pénzünk, mert megcsinálják a reklámokat, amiknek a hatására a politikusok elmennek helyettünk a nagyáruházakba és elköltik helyettünk a fizetésünket.
• Azért nem merünk este kimenni az utcára, mert az utcasarkon a politikus lesben áll, előveszi az ollóját és levágja a hajunkat.

Abszurd állítások? Lehet. De vedd észre, hogy az ország nagy része a saját belső mumusait a politikusokra vetíti ki. (Ők pedig élvezik a figyelmet, a hírnevet, még akkor is, ha az negatív, hiszen a hír az az ő malmukra hajtja a vizet.)

És így tovább.

Mi lenne, ha mostantól kevesebb figyelmet szentelnél a politikának? Mi lenne, ha a kutya sem törődne velük? Mi lenne, ha a szeretteidre koncentrálnál többet? Nagyon nehéz ez?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Nem is olyan régen olvastam egy olyan kérdést egy honlapon, hogy: “vajon miért olyan sok a depressziós ember napjainkban?” A válaszadók nagy többsége a válságot, mint fő okot jelölte meg. Hogy azért olyan sok a depressziós ember napjainkban, mert válság van.

Ami engem illet, azt gondolom, hogy ez egy tanult reakció! Válság van – és mi azt tudjuk, hisszük, hogy így kell rá reagálnunk. Mert gyerekkorunkban ezt láttuk, mert most az ismerőseink és a barátaink körében így reagálnak rá – tehát nekünk is így kell reagálnunk. Mert nem lehet másképpen reagálni, hiszen a válság egy nagyon szomorú dolog.

Természetesen azonnal elkezdtem gondolkodni, hogy milyen egyéb módokon lehetne reagálni a válságra, és hogy mit lehet ennek érdekében figyelembe venni. Mert a válság, ahogy már talán hallottad, nem más, mint egy nagyobb átrendeződés, változás az élet minden területén, amiben benne van a rengeteg lehetőség az újrakezdésre, önmagunk kiteljesítésére.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerettél iskolába járni? És ha igen, szeretted a magyar irodalmat?
Belegondoltál már abba, hogy miért van az, hogy a magyar irodalomban született (illetve irodalomórán tanított) művek: versek és prózák 80%-ka szomorú és depressziós? És ha 80%-ot mondok, akkor még lehet hogy keveset is tippeltem, mert a tragikus művek aránya a tanultak között talán van 90%-is.

A fő művek mindenképpen depressziósak, gondoljunk csak a Himnuszra és a Szózatra. Mindkettő a magyarok tehetetlenségéről, a világ iránti kiszolgáltatottságáról és büntetettségéről szól, és a megváltást kizárólag Istentől remélik. Magukért semmit sem tudnak tenni. Lehet hogy bennünk ez a nemzeti ének pozitív érzelmeket kelt, de szerintem kb. olyan, mintha a temetőben táncolnánk.
Mindenesetre nagyon kevés olyan műre emlékszem, ami lelkes és játékos lett volna. Per pillanat csak Petőfi: Anyám tyúkja jut az eszembe. És nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak ilyen depis művek vannak, amiket tanítani lehet az irodalomórán!

Olvasd tovább a bejegyzést »

A kettővel ezelőtti lélekápolás írásomban volt egy videó, amely az agyunk működését mutatta be. Andi azt írta a hozzászólásában, hogy szívesen olvasna az agyféltekék összehangolásáról. Éva már ki is fejtette a témát egy kicsit (köszönöm neki), mely szerint az agyféltekék összehangolása abból áll, hogy a testünk és lelkünk egymással való kapcsolatát megismerjük. Hogy meglátjuk, hogy nem a test irányít minket, hanem hogy mi irányítjuk a testünket. Mégpedig a gondolatainkkal! Valamint, ami szerintem ennél fontosabb, az érzéseinkkel! A jó érzések vezérelnek minket, egyfajta belső érzékként, aminek a használatát Jézus is tanította anno. És ha nem ezt a belső érzéket követjük, nem a szívünk szava szerint cselekszünk, akkor a testünk betegséggel jelez, hogy letértünk az utunkról.

Én most egy kicsit gyakorlatiasabban közelíteném meg a témát.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Úgy vélem, egyre aktuálisabb a téma, úgyhogy ideje megvitatni! Most egy kicsit a munkahellyel kapcsolatos szorongásokról lesz szó. Arról, hogy milyen okai lehetnek például annak, ha megmaradunk egy rossz munkahelyen? Hogy miért nem keresünk újat? Milyen hibákat szoktunk elkövetni, amivel veszélyeztetjük a munkánkat? Jó szokásomhoz híven egy példán fogom érzékeltetni.

Olvasd tovább a bejegyzést »

E-mailben még hetekkel ezelőtt kaptam egy jó témát, amiről hasznos lehet beszélni, köszönöm Erikának!

Az volt a felvetés, hogy ha valaki elvesztette a hitét, úgy mindenben, miként lehet újra megtalálni?

Először is, kérdés lehet, hogy pontosan mi volt az, amiben régen hittünk, és most már nem hiszünk? Önmagunk? A társunk? A gyerekünk? A munkahelyünk? A világ igazságossága? Netán az Univerzum, a Teremtő? Erre a kérdésre ha tudunk válaszolni, akkor sok fontos információhoz juthatunk.

Másodszor, nézzük meg, mit is takar pontosan a “hit elvesztése” fogalom. Miért vesztettük el a hitünket? Elvártunk magunktól vagy az előzőekben felsorolt emberektől és dolgoktól valamit, amit nem teljesítettek? Magasra tettük a mércét, légvárakat építettünk, és összeomlott a kártyavár? Mert bizony mindannyian emberből vagyunk, és a bőrünkből nem, vagy csak nagyon lassan tudunk kibújni?

Olvasd tovább a bejegyzést »

A legújabb írásomat kvázi megrendelésre készítettem. Schillinger Zsú, a Csodanő Online Fitneszterem tulajdonosa azzal a kéréssel keresett meg, hogy segítsek egy bánatos olvasójának, aki azért nem tud lefogyni, mert meghalt a fia és az e miatt érzett bánatát az evésben vezeti le. Sajnos így jönnek fel rá a plusz kilók és nem tud elég kitartó lenni a tornázásban. A bánathájának kialakulásához még az is hozzájárul, hogy éjszakai műszakban is dolgozik, ahol valószínűleg nem tud magával mit kezdeni, nem tudja a saját szomorú gondolatait elviselni, így megint csak az étel nyújt számára vigaszt és figyelemelterelést.

Ha kíváncsi vagy a bejegyzésre, olvasd el. Katt ide!

Te mivel foglalod le magadat, ha egyedül vagy?

A blogértesítő hírlevél feliratkozók részére készítettem egy elektronikus könyvecskét (e-bookot) a szorongások oldásáról.

Ha szeretnéd megkapni a könyvet, de még nem vagy feliratkozva a hírlevélre, az alábbi link segítségével megteheted:

http://www.lelekapolas.hu/hirlevel/

Még emlékszem rá, amikor fiatalabb koromban, ha nem sikerült valami, akkor a család össznépileg jött, hogy rögtön de azonnal felvidítson. Hogy jaj, nehogy szomorú legyek. Nem is tudom, mit gondoltak, szerintem abnormális módon féltek attól, hogy a szomorúság örökké fog tartani. Ez elég groteszk jelleget is szokott ölteni akkor, amikor például egy fiúról volt szó, akiről úgymond ők “beszéltek le”. Mert bizony sok ilyen előfordult: elmagyarázták, hogy miért nem jó nekem az illető srác. Én pedig, mint amolyan gyerek, bevettem, mert egy gyerek így működik.

Olvasd tovább a bejegyzést »

A nagyon komoly téma után egy kis pihenés következik, ismét elővéve a könnyed nyári sztorikat.

A minap, elég nagy kánikulában még az este folyamán is, a párom szokás szerint locsolta a füvet az udvaron. De már nem egyedül tette, mert az egy éves lányunk csatlakozott hozzá. Persze amolyan totyogós kisded módon: folyamatosan belenyúlkált a vízsugárba, macerálta a tömlőt, elvette a locsolófejet a páromtól, tapogatta, ismerkedett vele. Néha még sikerült is neki megnyomnia a gombot, ami elindítja a vízsugarat az öntözött terület felé. Eközben persze nyakig vizes lett, de a fene bánja a nagy melegben ezt a kis hűtést.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Amikor a lelki problémák, a depresszió és a pánikbetegség körül kutakodtam, sok helyen a szülés és a gyerekvállalás körüli depressziós jelenségekbe ütköztem. Terhességi depresszió, szülés utáni depresszió, gyermekágyi depresszió…

És úgy látom, hogy sokszor elkövetik azt a hibát, főleg az orvosi körökben, hogy a depresszió okát egyes egyedül a hormonokban látják. Mindenért a szülés környéki hormonok felelősek, rájuk van fogva az összes probléma, ők a bűnbakok abban, ha egy várandós vagy gyerekágyas nő rosszul érzi magát. Az egészségügyi kezelést is erre alapozzák.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerintem a gyógyszert szedő lelki és egyéb betegek (és az orvosaik, gyógyszerészeik…) egyáltalán nem gondolnak arra, hogy mi lesz a gyógyszerrel, ha elvégezte a feladatát a szervezetben.

Kiürül. Megeszi a toalettkacsa. Ez még nem lenne önmagában baj, ha a szennyvizeket megfelelően tudnánk tisztítani, mielőtt visszakerülnek az élő vizekbe. De mivel (jelenleg) nem tudjuk, a gyógyszer is a tavakban, folyókban, tengerekben, óceánokban végzi. Legyen az egy egyszerű fájdalomcsillapító, egy komolyabb antidepresszáns, vagy akár fogamzásgátló tabletta.

(Nem mondom, hogy néha nincs szükség gyógyszerre, de rendkívül károsnak tartom, ha valaki rendszeresen szed valamilyen drazsét.)

Ott aztán a kemikália bekerül a halakba, aztán a halakat fogyasztó ragadozók szervezetébe, és így tovább: a természet körforgásába.

És onnan hova jut?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerinted mi az a tényező, ami sok embert akadályoz abban, hogy jóban tudjon lenni önmagával? Hogy abbahagyja végre az önostorozást, az önpusztító életmódot, és elkezdje magát egy kicsit kényeztetni, ápolni? Hogy ne csak másokat pátyolgasson állandóan, hanem egy kicsit önmagát is megszeretgesse (mert megérdemli)?

Mások nagy problémái, szüksége?

A környezete elvárásai?

A jószívűsége?

Vagy esetleg valami más?

Mi kényszerít valakit arra, hogy halálra dolgozza magát, ahelyett, hogy jobban megszervezné például a munkáját, adna át feladatokat belőle a kollégáinak? Hogy kísérletezne új megoldásokkal, megtanulná és kihasználná a modern technológia adta előnyöket?

Olvasd tovább a bejegyzést »