Jaj csak nehogy szomorú légy
Még emlékszem rá, amikor fiatalabb koromban, ha nem sikerült valami, akkor a család össznépileg jött, hogy rögtön de azonnal felvidítson. Hogy jaj, nehogy szomorú legyek. Nem is tudom, mit gondoltak, szerintem abnormális módon féltek attól, hogy a szomorúság örökké fog tartani. Ez elég groteszk jelleget is szokott ölteni akkor, amikor például egy fiúról volt szó, akiről úgymond ők “beszéltek le”. Mert bizony sok ilyen előfordult: elmagyarázták, hogy miért nem jó nekem az illető srác. Én pedig, mint amolyan gyerek, bevettem, mert egy gyerek így működik.
A család véresen komolyan tekintette az ilyen fiús ügyeket, már látták az ásó-kapa-nagyharangot, és egyáltalán nem gondoltak arra, hogy ezek csak tinédzserkori próbálkozások a részemről. 
Nem mások, mint ismerkedések a másik nemmel, amelyek később úgysem jutnak el egy magasabb szintre, ha a fiú tényleg nem illik hozzám.
Szóval elég groteszk (és sokszor álságosnak tűnő) ügyek is alakultak abból, hogy úgymond először keresztbe tettek nekem minden lehetséges módon, aztán pedig jöttek vigasztalni. Gondolj bele: valakinek a lábára mondjuk szántszándékkal rálépsz, mert azt hiszed, hogy az jó neki, aztán pedig befogod a száját, hogy ne ordítson. Kész agyrém.
De nem is ezt akarom kihozni a mondanivalómból, hanem azt, hogy nem hagytak szomorkodni.
Pedig veszteség esetén (főleg ilyen veszteség esetén, amikor az ember kiszolgáltatottnak és bepalizottnak érzi magát) teljesen normális dolog a szomorúság, sőt, a harag is, hiszen elvesztettél valamit, és mások visszaéltek a hatalmukkal veled szemben.
A probléma legjobban ott jön ki, ha nem hagynak szomorkodni, nem hagynak tombolni kellő mennyiségben. Mert akkor eltávolodsz a saját érzéseidtől, saját magadtól. Nem tudod feldolgozni a veszteséget, nem tudod újraszervezni az 
életedet, elfojtod az érzéseidet. Ha rendszeresen előfordul ilyen szomorúság és harag elfojtás, akkor később halmozottan, lehet hogy lelki zavarok: depresszió, pánikbetegség, szorongások, félelmek formájában törnek rád újra ezek az elfojtások. Mert hogy fel fognak törni a lelked mélyéről valamikor, az ezerszázalék.
Hogy miért írtam le mindezt?
Mert most is, egyik pillanatról a másikra rám tört egy kisebb mélabús állapot. De már el tudom fogadni, valószínűsítem, hogy valamilyen gyerekkori elfojtás maradványa, és nem futok el előle, szembenézek vele, átélem. És tudom, hogy el fog múlni. Hiszen semmi sem tart örökké, ez sem. Viszont lehet, hogy valamit felismerek belőle, magasabb szintre emel a feldolgozása.
Te hogyan tudod kezelni a saját szomorúságodat, a saját érzéseidet?
Kapcsolódó bejegyzések:
- Jó kislányok nem sírnak? Vannak olyan, általánosan elfogadott "bölcsességek" a kultúránkban, amelyeket sokan készpénznek vesznek és betartanak. Amelyekről viszont a gyógyító emberek, a pszichológusok...
- A depressziót már az óvodában is tanítják A magyar depressziós kultúra okának firtatása, a negatív minták leleplezése és... nyereményjáték!...
- A bánatháj és ami mögötte van Azt hiszem, sokszor érezzük úgy, hogy hiába fogyókúrázunk, hiába próbálunk megszabadulni pár kilótól, egyszerűen nem megy. Ha ez érvényes rád,...
- Jogunk a boldogsághoz Miért nem érzik azt sokan, hogy joguk van boldognak lenni? Szerintem egy társadalmi dogma miatt!...
- Kiről szólnak a szorongásaid? A szorongások sosem arról a személyről szólnak, aki érzi őket. Akkor vajon kiről?...
Publikálva ebben: 
Címkék: 
Loading ...
Kedves Titi!
En is szeretem atelni, azt ami feljon az erzelmek kozul. Ki nem allhatom, mikor azt mondjak, hogy ne legyek szomoru, nem is olyan rossz a helyzet, kis dologbol nagyot csinalok, masnak rosszabb, stb. Eloszor is minden embernek a sajat banata a legnagyobb, (egy ideig), masodszor pedig senki, de senki nem tudja, hogy en hogy erzek egy adott helyzetben. Azon kivul nem kell visszafognom az erzelmeimet, mert valakinek kellemetlem az, hogy sirok, vagy szomoru vagyok. Ha visszafogom, nem elem at, akkor kesobb is hatassal lesz ram. Ha viszont atelem, minden szinten, akkor valoszinu, hamarosan tullepek rajta es mas, kellemesebb erzeseknek adok helyet.
Ezen a teren imadok kis gyerekeket figyelni. Ok sirnak, kiabalnak, nevetnek, mergelodnek es nem ragadnak le semmi erzelemnel, porognek egyikbol a masikba, es sokkal termeszetesebben viselkednek mint mi ugymond felnottek. (Sokszor nem is tudom, ki a felnott) Minden esetre torekszem az egyensulyra es igyekszem megvalogatni, hogy mikor, hol, hogyan es milyen tarsasagban fejezem ki erzelmeimet.
Kedves Titi! Beletalálltál ezzel a megállapítással az érzelmeim közepébe és köszönöm Neked és köszönöm Terinek is a hozzászólását. Engem is “Úgy” neveltek a Szüleim, a Nagyszüleim és a Testvéreimet is, hogy Ne sírj, Ne mutasd ki az érzéseidet, főleg ha negatívak vagy erősek, mert akkor …, …, …, és ez lehetett vidámság is, azt sem -ha túl erős /már mint az Ő megitéléseik szerint/ Igyekszem megbocsájtani Nekik is és Magamnak is, ezeket a norma felállítási szabályokat. Beidegződések ezek bennem és van sokszor, hogy működésbe lépnek autómatikusan. Figyelek magamra és gondolkodva fejezem ki magam sokszor és ez időnként “művinek” sikeredik.