Szeretteink halálának feldolgozása 3.
A sorozat elõzõ bejegyzéseiben arról volt szó, hogy hogyan viszonyulunk a halálhoz, és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a helyén kezelni az élet eme részét. A mostaniban példákkal érzékeltetném, hogy milyen belénk rögzült viselkedési minták miatt nem sikerül magunkat szeretni.
Ezért most biztosan fogok sok kritikát kapni, de vágjunk bele!
Sokszor azt látjuk, hogy egy családtag, aki az elhunythoz nagyon közel állt, valósággal belebetegszik, belehal a szeretett személy elvesztésébe. Önmagát vádolja, bűntudata van, hogy v
ajon mit rontott el, ami miatt a halál bekövetkezett. Magára veszi a felelősséget a történtekért. Még akkor is, ha ennek semmi igazságtartalma nincs, hiszen a halott azért ment el, mert lejárt az ideje, vagy nem tudta megoldani valamilyen súlyos feladatát. Ez a minta azt tanítja nekünk, hogy el kell vinnünk a balhét más emberek összes problémájáért (mintha nekik nem is lenne megoldandó életfeladatuk), ezért nem érezhetjük magunkat jól a bőrünkben, mert akkor megszólnak minket, hogy érzéketlenek vagyunk. Elég kegyetlenül hangzik, nem?
Számomra egyes vallási irányzatú temetések is mumusok. Mégpedig azért, mert szerintem egyáltalán nem segítik elő a hátramaradt hozzátartozók érzelmi megnyugvását. Alig ejtenek szót a halottról, hogy tulajdonképpen ki is volt ő, és milyen érdemekkel bírt. Annak lehetőségét is tagadják, hogy az élete folytatódik majd és újra fog születni, és hogy még találkozni fogunk vele később. Az emberi élet siralmáról és nyomorúságáról viszont annál inkább szólnak. Hogyan is lehetne szeretni az életünket, önmagunkat, amikor a világ legtanultabbnak tartott embereinek egyikétől azt halljuk, hogy az élet mekkora szerencsétlenség, mert mindannyian ugyanazon a helyen végezzük? Mintha semmit sem számítana a születéstől a halálig eltöltött idő és annak minősége?
És még egy. Szerintem mi magyarok a veszteséget általában nagyon rosszul kezeljük. Minden egyes veszteség világvégét jelent a számunkra, és vagy fel sem ismerjük, hogy van tovább, vagy abnormálisan sok idõnek kell eltelnie hozzá. És azt sem látjuk sokszor, hogy valaminek a vége egyben valami másnak a kezdete is, nem tudunk nyitottak lenni.
Ez mind társadalmi minta! Lehet hogy fájdalmas vele szembesülni, de nem belőlünk ered, hanem tanultuk! Ha ilyeneket látunk, eszünkbe jut vajon, hogy másképp is lehetne? Ahogyan egyes filmalkotásokban (akarom mondani remekművekben) van bemutatva: például Forrest Gump, Patch Adams…
Szerintem a szeretteink, ha tényleg szeretnek minket és nem csak mondják, odaát nagyon szomorúak miattunk, ha beleragadunk a depresszióba… Vajon ők mit szeretnének, milyenek legyünk? Az ő kívánságukat ki veszi figyelembe?
Ha én belegondolok, hogy ha én egyszer átköltözök odaátra, és majd a családom belebetegszik, inkább maradok még egy kicsit, hogy felkészítsem őket…
Folyt.köv.!
Te mit gondolsz?
Kapcsolódó bejegyzések:
- Szeretteink halálának feldolgozása 4. A sorozat negyedik részében a szeretet általános definícióját ejtem meg, és felhívom a figyelmet azokra a tényezőkre, amelyek vele járnak....
- Szeretteink halálának feldolgozása 1. A halállal kapcsolatos téveszméket nem árt helyretenni, és az életet erősíteni, hogy könnyebben tudjuk venni az akadályokat!...
- Szeretteink halálának feldolgozása 5. Három olyan tényező, amit nagyon lényeges figyelembe vennünk akkor, ha túl szeretnénk tenni magunkat egyik szerettünk halálán....
- Szeretteink halálának feldolgozása 6. Milyen konkrét érzelmi-lelki gyakorlatokkal tudod feldolgozni a gyászodat? Erre kínál példát a bejegyzés....
- Szeretteink halálának feldolgozása 2. Ha nehezen dolgozod fel a hozzád közelállók halálát, valószínűleg üres a szeretet-tankod. Azok miatt a tabuk miatt, amiket a neveltetésed...
Publikálva ebben: Bűntudat, Megbocsátás, Szeretet-figyelem-tisztelet-gyengédség, Szeretteink halála | 
Címkék: a gyász, a temetés, családtag halála, depresszió gyógyítása, Elengedés, elmúlás, Gyász, gyász feldolgozása, halál elmúlás, halál gyász, önbizalom erősítés, Reinkarnáció
Loading ...
Azt mondod Titi, hogy az ideje lejárt vagy nem tudta valami nagy feladatát megoldani – ezért ment el, az jutott eszembe, hogy a héten pl. három ismereősöm ment el, tudod mi miatt? Mert csak közlekedtek, s a velük szemben haladó áttért az úttest túloldalára, vagyis vétlenül ottmaradtak a frontális ütközésben… ez tekinthető annak, hogy lejárt az ideje? gy.
Szia Gyöngyi,
Igen, szerintem tekinthető annak, hogy lejárt az ideje. De az is valószínű, hogy nem tudott egy súlyos feladatot megoldani: például fáradtan autóba ült, és nem volt képes kellően figyelni a közlekedésre, az aktuális vezetési képességeihez viszonyítva túl gyorsan ment. Hajtotta valami belső kényszer – amiből nem tudott kilépni. És bevonzott vele egy ámokfutót magának.
Ezt persze soha nem fogjuk megtudni, mert lehet hogy észre sem vették magukon a jeleket. Mert jelek mindig vannak. Például nekünk is voltak már koccanásaink, kisebb baleseteink, amiket bizony elkerülhettünk volna, ha nem kísértettük volna a sorsot, ha nem akartunk volna csakazértis akkor és ott valahova eljutni, persze mások kedvéért…