Kalauz szorongós nőknek

Szerinted mi az a tényező, ami sok embert akadályoz abban, hogy jóban tudjon lenni önmagával? Hogy abbahagyja végre az önostorozást, az önpusztító életmódot, és elkezdje magát egy kicsit kényeztetni, ápolni? Hogy ne csak másokat pátyolgasson állandóan, hanem egy kicsit önmagát is megszeretgesse (mert megérdemli)?

Mások nagy problémái, szüksége?

A környezete elvárásai?

A jószívűsége?

Vagy esetleg valami más?

Mi kényszerít valakit arra, hogy halálra dolgozza magát, ahelyett, hogy jobban megszervezné például a munkáját, adna át feladatokat belőle a kollégáinak? Hogy kísérletezne új megoldásokkal, megtanulná és kihasználná a modern technológia adta előnyöket?

Sokszor fejcsóválva nézem az egyik életmód adón azt a műsort, amikor egy csapat házat épít olyan hősies embereknek, akik mindenüket odaadják másoknak, hogy aztán – nem tartva megfelelően karban a saját életfeltételeiket – rájuk dőljön a házuk. Az új ház, akárhogy is, felépült. Most akkor ez megérte?

A repülőn is az a szabály érvényes, hogy először magunkra tesszük fel az oxigénmaszkot, aztán a mellettünk ülőre.

Miért hagyjuk ezt a hétköznapi életben figyelmen kívül?

Nos,  szerintem van egy olyan társadalmi dogma, tévhit sokunk fejében, amely azt suttogja: “Csak akkor lehetsz értékes, ha folyamatosan adsz másoknak, megfelelsz mindenki igényeinek. Különben értéktelen és rossz vagy.” És mivel mindenki értékesnek és jónak szeretné magát érezni, és fél az értéktelenség érzésétől, és a retorzióktól, igyekszik betartani azt, amit suttog ez a mumus.

És ennek a mumusnak a hangja elég nagy motiváló erő.

Ha ez a társadalmi dogma a helyes utat mutatja, miért betegszenek bele olyan sokan? Miért lesznek pánikbetegek, depressziósak?

A betegség azt mutatja, hogy a természet törvényei ellenében cselekszünk. Vagy mégsem?

Ráadásul ez a mumus az oka többek között szerintem a mostani gazdasági válságnak is. Hogy tovább nyújtózkodunk, mint a takarónk ér, hogy másoknak adhassunk. Ha valaki a karácsonyi ajándékait is hitelből veszi meg, mert máshogy nem tudja, hát… Aztán előbb-utóbb a bank rájön, hogy nekünk nem lehet hitelt adni, mert a takarónk nem bírja szuflával. És akkor mi lesz?

Nem kellene megtanulni magunkat értékesnek gondolni anélkül, hogy folyamatosan adnánk? Hogy valamiféle harmóniát fenn tudjunk tartani magunk körül?

Nem kellene lecserélni a kisördögöt a fejünkben egy olyan önbizalmi hozzáállásra, hogy “A Teremtő egyedi alkotása vagyok, miért kellene kevesebbnek (vagy többnek) éreznem magamat, mint bárki más? Nekem is ugyanolyan jogom van a jó élethez, a boldogsághoz, az egészséghez, a lazasághoz, az elégedettséghez,  mint bárki másnak? Mert nekem is két fülem és két kislábujjam van, mint bárki másnak, és alkotmányos jogom van néha gyengének vagy hülyének lenni, és urambocsá’, elfogadni is?”

Te mit gondolsz erről?

Kapcsolódó bejegyzések:

1. Szeretet vagy elvárás? Sokan azt hiszik, szeretnek másokat, pedig csak elvárásokat támasztanak velük szemben. A kettő teljesen más!...
2. Jaj csak nehogy szomorú légy A szomorúság bizonyos helyzetekben teljesen természetes állapot. A probléma ott kezdődik, ha elmenekülünk előle, mert akkor később és nagyobb erővel...
3. Hogyan járhatok mindenkinek a kedvében? Ha mindenkinek a kedvében akarsz járni, légy óvatos!...
4. Az önbizalom és az emberi játszmák Nem árt, ha tudsz róla, hogy mik azok az emberi játszmák és hogyan hatnak az önbizalomra....
5. A túlérzékenységről A bántásokra való túlérzékenység, depressziós hajlam nem bűn. Hanem egy lelki sérülés következménye. Nézzünk mögé!...