Kalauz szorongós nőknek

Archív ebben: június, 2009

Lássuk csak, nekem miről is szól az életem (a teljesség igénye nélkül).:-)

Céljaim listája – azok a dolgok, amiket el szeretnék érni az életben.
Megvarrandók listája – köszönhetően a kissé megszállott hobbivarrónői mentalitásomnak: minden ruhában az átalakítási feladatot (ha van), illetve minden textilben az újruha-lehetőségeket látom.
Házimunka lista – ésszerűen beütemezve, hogy milyen házimunkát mely napokon, milyen gyakorisággal végzek.
Blogbejegyzés cím, téma lista – amikről írni fogok a lélekápoláson és a blogjaimon. És egyre csak duzzad.
Hétvégenként bevásárlólista…
Stb.

És még mikről lehet listát írni?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Tegyük fel, hogy boldogan élsz a pároddal, jól érzitek magatokat együtt, ügyesen meg tudjátok oldani a közös feladataitokat, jól tudjátok működtetni a kapcsolatotokat.
Jön egy ember, akinek halvány alapokon nyugszik az önbecsülése, amit úgy kompenzál, hogy kizárólagos prófétának érzi magát a világban, és kijelenti a párkapcsolatodra, hogy “Nyugtával dicsérd a napot.” Holott fogalma sincs az egészről.

Mit teszel?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Amikor a lelki problémák, a depresszió és a pánikbetegség körül kutakodtam, sok helyen a szülés és a gyerekvállalás körüli depressziós jelenségekbe ütköztem. Terhességi depresszió, szülés utáni depresszió, gyermekágyi depresszió…

És úgy látom, hogy sokszor elkövetik azt a hibát, főleg az orvosi körökben, hogy a depresszió okát egyes egyedül a hormonokban látják. Mindenért a szülés környéki hormonok felelősek, rájuk van fogva az összes probléma, ők a bűnbakok abban, ha egy várandós vagy gyerekágyas nő rosszul érzi magát. Az egészségügyi kezelést is erre alapozzák.

Olvasd tovább a bejegyzést »

… egy teljesen ártalmatlan dologért, akkor az önbizalmad megvédése érdekében gondolhatsz arra, hogy veled nincsen semmi baj, hanem az illetőknek az a lemez megy a fejükben, hogy le kell húzni másokat, minden tevékenységedet meg kell vétózniuk, mert veszélyes rájuk nézve.
Ez is egy emberi játszma. Ne dőlj be neki!

És te se nevess ki másokat!

Inkább nézd meg ezt a videót! Nekem nagyon jólesett!

És neked?

„Jaj, ne legyél már ennyire érzékeny!”
„Ne vegyél már mindent ennyire a szívedre!”
„Az a te bajod, hogy mindent túl komolyan veszel!”

Szoktál ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallani a környezetedből, amiben bírálják, hogy nem bírod a „kiképzést”? Hogy például túlságosan mellre szívod, ha sértegetnek, vagy ha semmibe vesznek téged nagyon is érintő kérdésekben?

Nálam volt idő, hogy ilyenekkel bombáztak. És természetesen még én éreztem magamat rosszul, hogy velem van valami baj. De a túlérzékenység nem múlt el attól, hogy próbáltam mindenhez jó képet vágni, megfelelni az elvárásoknak. Attól sem múlt el, hogy depresszióba vonultam és bezárkóztam, nehogy hozzám férjenek. Ekkor, jó szokásomhoz híven, mögé néztem az érzékenységnek, hogy mi lehet a gond.

Számomra az derült ki, hogy biztosan jó okod van rá, ha ártó szándékot sejtesz egyes emberi megnyilvánulások mögött.

Hogy miért?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Spirituális körökben nagyon sok mítosz kering arról, hogy kötelező megbocsátani mások baklövéseit, mert nekünk az a jó, akkor fogunk az érzelmi teher alól szabadulni, ha elengedjük a velük kapcsolatos sérelmeinket. És hogy nem jó a haragot sokáig hordozni, mindent meg kell tenni, hogy elmenjen, sőt, jót kell tenni azokkal, akik ellenünk vétettek, stb. stb.

Viszont sokszor van olyan, hogy a harag csakazértis ragaszkodik hozzánk, bármennyire meg is akarunk bocsátani, bármennyire el is akarjuk engedni, mintha valamit mondani szeretne. Ekkor pedig a megbocsátás erőltetése káros.

Lehet hogy ez furcsának tűnik, de így igaz.

Akkor mi a teendő?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Bizonyára meglep a kérdésfeltevés módja a részemről, mert talán még nem találkoztál olyannal, aki a szorongásaid kivagyiságát vitatja.

Nos, nekem az a tapasztalatom, hogy a szorongások sohasem arról a személyről szólnak, aki érzi őket.

Hanem kiről?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Sokat lehet azon a kérdésen töprengeni, hogy mik azok a tényezők, amik az emberi életben nagyon alá tudják ásni az önbizalmat. Könyvtárnyi szakirodalom született már róla. Ha az én álláspontomat szeretném közzétenni, azt mondanám:

Az emberi játszmák mindenképpen ilyenek.

Mit értünk emberi játszma alatt?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Sajnos sokszor tapasztalom azt, hogy a családokban van valami olyan alapvető életviteli probléma, ami nagymértékben rontja az életminőséget, és a családtagok ezt elfogadják, “megtanulnak vele együtt élni“. Mint az allergiával. Méghozzá úgy, hogy nem teszik fel a kérdést, hogy muszáj-e ennek így lennie, vagy tudunk valamit javítani a helyzeten? Nem kihívásként, megoldandó feladatként fogják fel a nehézségeket, hanem amikor panaszkodásra kerül a sor, beszállnak abba a versengésbe, hogy ki tud több katasztrófát felsorolni, kinek van nagyobb nyűgje.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Sajnos ki kell hogy ábrándítsalak: sehogy.

Mielőtt még nagyon elszontyolodnál, elmagyarázom, miről van szó.

Lehet hogy gyerekkorodban nem tanítottak meg a következőkre, és talán a későbbiekben sem vetted észre ezt a törvényszerűséget (és lehet, hogy ezért sokszor fejjel mentél a falnak), ezért most felhívnám rá a figyelmedet. Nekem is sok ideig tartott, amíg rájöttem, de a fő hogy rájöttem.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerintem bárhol előfordulhat, hogy az egyik családtag fizikailag súlyosan megbetegszik, főleg olyan családokban, akiknél a lelki betegségek is gyakoriak.

Milyen családtagokra gondolok? Akik ítélőképességük teljes birtokában vannak, tehát felnőtt emberek, akik felelősek a saját életükért. Most koncentráljunk rájuk, mert a gyerekek egy külön kategória.

Milyen súlyos betegségekre gondolok? Amelyek halállal is végződhetnek. Illetve amelyek előfordulása esetén az orvosok tanácstalanok szoktak lenni, és aláírják a beteg végső ítéletét.

Amellett, hogy ezt nagyon helytelen eljárásnak tartom az orvosok részéről (mármint megjósolni valakinek, hogy meddig fog még élni, mert ez önbeteljesítő jóslatként szokott funkcionálni), körüljárnám, szerintem mit tehetnek a gyógyulásért az egészséges családtagok.

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerintem a gyógyszert szedő lelki és egyéb betegek (és az orvosaik, gyógyszerészeik…) egyáltalán nem gondolnak arra, hogy mi lesz a gyógyszerrel, ha elvégezte a feladatát a szervezetben.

Kiürül. Megeszi a toalettkacsa. Ez még nem lenne önmagában baj, ha a szennyvizeket megfelelően tudnánk tisztítani, mielőtt visszakerülnek az élő vizekbe. De mivel (jelenleg) nem tudjuk, a gyógyszer is a tavakban, folyókban, tengerekben, óceánokban végzi. Legyen az egy egyszerű fájdalomcsillapító, egy komolyabb antidepresszáns, vagy akár fogamzásgátló tabletta.

(Nem mondom, hogy néha nincs szükség gyógyszerre, de rendkívül károsnak tartom, ha valaki rendszeresen szed valamilyen drazsét.)

Ott aztán a kemikália bekerül a halakba, aztán a halakat fogyasztó ragadozók szervezetébe, és így tovább: a természet körforgásába.

És onnan hova jut?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szerinted mi az a tényező, ami sok embert akadályoz abban, hogy jóban tudjon lenni önmagával? Hogy abbahagyja végre az önostorozást, az önpusztító életmódot, és elkezdje magát egy kicsit kényeztetni, ápolni? Hogy ne csak másokat pátyolgasson állandóan, hanem egy kicsit önmagát is megszeretgesse (mert megérdemli)?

Mások nagy problémái, szüksége?

A környezete elvárásai?

A jószívűsége?

Vagy esetleg valami más?

Mi kényszerít valakit arra, hogy halálra dolgozza magát, ahelyett, hogy jobban megszervezné például a munkáját, adna át feladatokat belőle a kollégáinak? Hogy kísérletezne új megoldásokkal, megtanulná és kihasználná a modern technológia adta előnyöket?

Olvasd tovább a bejegyzést »

Szeretettel üdvözöllek!

A lélekápolás.hu honlap hamarosan indul!

Várok minden spirituális és ugyanakkor gyakorlatias szemléletű látogatót, aki szeretne önmagával az eddigieknél nagyobb mértékben jóban lenni, összhangba kerülni, hogy ez által a környezetével is nagyobb legyen a harmóniája.

A mostani fizikai világunkat sokan egy nagy rohanó maszlagnak, teljesítménykényszeres őrületnek érzékeljük, aminek akarva-akaratlanul a részesei vagyunk, és ez a neveltetésünkből fakadóan is frusztrál minket. Besokallhatunk, lelkileg beteggé válhatunk a ránk zúduló sok “jó” láttán. Azt hihetjük, nekünk is muszáj mindenben rohanni és erőn felül teljesíteni, és ki kell purcantani saját magunkat, mert csak az önfeláldozással lehetünk értékesek. Nem érezzük úgy, hogy jogunk van csak annyit bevállalni, amennyit kényelmesen el tudunk végezni. Hogy jogunk van szelektálni, priorizálni, egyszerűsíteni és szervezni, mert nem tanítottak meg rá minket. Sem fizikailag, sem lelkileg. Nem vesszük észre és nem tudjuk megszelídíteni a belső fakír kisördögöket, amelyek főleg a gyerekkorunkból erednek és kitartóan pusmognak a fejünkben.

Az eddigi kultúrában az érték az volt, hogy az ember mit tett le az asztalra.

Viszont létezik egy ennél sokkal nagyobb érték: az emberben levő lehetőségek tárháza, hogy mire vagyunk képesek. Ez viszont csak akkor tud érvényesülni, ha kellő mennyiségben kényeztetjük magunkat.

Ennek az elősegítésére indul hamarosan ez a weboldal.

Tarts velünk!