A depressziót már az óvodában is tanítják
Régebben már írtam arról - ide kattintva elérheted az írást, hogy a magyar kultúrában mennyire sok helyen jelenik meg a (talán ok nélküli) szomorúság, és hogy már az általános iskolában a depresszióra kondicionálnak minket a magyar irodalomban tanított művekkel. Egy kedves ismerősöm figyelemfelhívása révén azonban rá kellett döbbenjek, hogy nem mentem vissza elég messzire az időben ahhoz, hogy a
szomorúság tanításának a forrását megtaláljam. Mert a depressziót bizony már az óvodában is tanítják!
(Megjegyzés: Ha ez a “A depressziót már itt meg itt is tanítják” sorozatot még a jövőben is folytatni fogom, az fog kiderülni, hogy már a magzatvízzel is ezt szívjuk magunkba…)
Hogy az óvodában pontosan hogyan tanítják a depressziót, ennek a szemléltetésére egy groteszk, de nagyon tanulságos történetet mesélt el nekem az említett ismerősöm.
Ha még nem vagy feliratkozva a hírlevélre, de szeretnél értesítést kapni az új blogbejegyzésekről és letölteni egy ingyenes elektronikus könyvecskét a szorongások oldásáról, Kattints ide!
Ha aktív lélekápolást szeretnél, jelentkezz Skype-os ÉFT tanácsadásra! Kattints ide!
Elsősegély szorongás és pánik esetén
Még nem írtam arról a blogon, hogy mi a teendőd, ha nagyon rossz érzések törnek rád… de tegnap egy olvasói levél (amit ezúttal is
megköszönök) rádöbbentett, hogy ez pedig fontos lenne. Hiszen napjainkban, ha nem vértezzük fel magunkat kellőképpen a külvilág káros befolyásai ellen, szerintem mindenkinél előfordulhat olyan helyzet, hogy rosszul lesz. Nekem is volt néhány ilyen esetem.
Tehát, hogyan tudsz azonnal segíteni magadon, ha rád tör a szorongás és a pánik, és nem tudod elhessegetni?
A jó, a rossz és az energiaáramlás
A napokban több helyről is megkaptam egy lánc e-mailt, ami arra biztat minket, hogy 2010.09.12.-én 21.30-kor rózsafüzér imában alkossunk óriási
pozitív energiaforrást, hogy ezzel megmentsük a bolygónkat a “Gonosz bűzös leheletétől”. Ha pedig valaki nem szeretne rózsafüzérezni, az olvashatja helyette a Bibliában Krisztus szenvedéstörténetét, de mindenképpen meditáljon ebben az időpontban.
Köszönöm az e-mailt azoknak, akik megküldték, és megragadom az alkalmat, hogy energetikailag, a keleti filozófiák és a szeretet nyelve szerint kielemezzem (ha nem szeretnétek, hogy a közeljövőben nagyító alá vegyek ilyen e-maileket, akkor kerüljétek, hogy ezek hozzám eljussanak). ![]()
Lássuk! Olvasd tovább a bejegyzést »
Kérdezd meg a gyerekedet
Még régebben olvastam egy cikket, amelyben egy aggódó nagymama arról faggatta az orvost, hogy vajon az unokájának (aki már tud beszélni) mi lehet a
baja: ez, vagy egy másik fajta betegség. Hogy hol fáj az unokának, és így tovább. Mintha az orvos ott lett volna, amikor a gyerek problémája kialakult… mintha sokkal jobban tudná, hogy mi a baja a gyereknek. Mintha abban a kicsi testben, amit kívülről érez a gyerkőc, nem is a gyerek lakna, hanem az orvos…
Aztán a napokban ismételten találkoztam olyan esettel, hogy a szülőnek a gyereket is érintő dilemmáiban (itt nem betegségről volt szó) nem jutott eszébe, hogy kifaggassa a csemetét: hogy hova szeretne menni, mit szeretne csinálni.
A félig teli pohár esete
Nemrégiben beszélgettem egy ismerős idős nénivel, aki (természetesen) panaszkodott, hogy a társasház, ahol él, eléggé elhanyagolja a lépcsőházuk kinézetét. Hogy nagyon ráférne már egy felújítás az egészre, és hogy milyen sok erőfeszítésébe és intézkedésébe került, hogy elkezdjék a munkákat (ő
sajnos fizikailag nem tud bennük részt venni, a kora és az egészségi miatt). A munkák azonban abbamaradtak, és természetesen bosszankodik miattuk, hogy csupán a fal lett kifestve, a többi maradt, ahogy volt.
Ez is egy nézőpont. Hogy bosszankodunk miatta, hogy a munka nem tökéletes. Lehet szidni a festőt és a munkásokat, hogy miért nem csinálták meg a többit (nem tudom, hogy ilyen “szidós” környezetbe ki jönne vissza szívesen dolgozni… még akkor is, ha ebbe a csapdába emberileg könnyű beleesni). Tehát ezek szempontjából, a félig üres vagy félig teli pohár hasonlattal nézve a pohár félig üres. Viszont kicsit egyoldalú a megközelítés. Javasoltam a néninek, hogy hasonlítsuk össze a már kifestett lépcsőházat azzal az állapottal is, hogy mi lett volna, ha még a festést sem csinálják meg.
Amihez a politikusoknak semmi közük
Folytatva az előzőekben megkezdett Hogyan reagálunk a válságra? témakört, azt a, válságra adott reakciót járnám körül, hogy olykor minden gondunkért a politikusokat hibáztatjuk. Nem védem őket, mert megérik a pénzüket, ők is emberből vannak, de… Nézzük meg, mennyi igazságtartalom van például a következő állításokban:
- Azért van kánikula és azért van melegünk, mert a politikusok befűtöttek nekünk az égi kályhában.

- Azért nincs elég pénzünk, mert a politikusok az ajtónk előtt strázsálnak a pénzfogó hálójukkal és elállják a hozzánk bejövő pénz útját. Na meg persze azért nincsen pénzünk, mert megcsinálják a reklámokat, amiknek a hatására a politikusok elmennek helyettünk a nagyáruházakba és elköltik helyettünk a fizetésünket.
- Azért nem merünk este kimenni az utcára, mert az utcasarkon a politikus lesben áll, előveszi az ollóját és levágja a hajunkat.
Abszurd állítások? Lehet. De vedd észre, hogy az ország nagy része a saját belső mumusait a politikusokra vetíti ki. (Ők pedig élvezik a figyelmet, a hírnevet, még akkor is, ha az negatív, hiszen a hír az az ő malmukra hajtja a vizet.)
És így tovább.
Mi lenne, ha mostantól kevesebb figyelmet szentelnél a politikának? Mi lenne, ha a kutya sem törődne velük? Mi lenne, ha a szeretteidre koncentrálnál többet? Nagyon nehéz ez?
Hogyan reagálunk a válságra?
Nem is olyan régen olvastam egy olyan kérdést egy honlapon, hogy: “vajon miért olyan sok a depressziós ember napjainkban?” A válaszadók nagy többsége a válságot, mint fő okot jelölte meg. Hogy azért olyan sok a depressziós ember napjainkban, mert válság van.
Ami engem illet, azt gondolom, hogy ez egy tanult reakció! Válság van – és mi azt tudjuk, hisszük, hogy így kell rá reagálnunk. Mert gyerekkorunkban ezt láttuk, mert most az ismerőseink és a barátaink körében
így reagálnak rá – tehát nekünk is így kell reagálnunk. Mert nem lehet másképpen reagálni, hiszen a válság egy nagyon szomorú dolog.
Természetesen azonnal elkezdtem gondolkodni, hogy milyen egyéb módokon lehetne reagálni a válságra, és hogy mit lehet ennek érdekében figyelembe venni. Mert a válság, ahogy már talán hallottad, nem más, mint egy nagyobb átrendeződés, változás az élet minden területén, amiben benne van a rengeteg lehetőség az újrakezdésre, önmagunk kiteljesítésére.
Az is elég, ha magadat gyógyítod
Sokan keresnek meg olyan problémával levélben, hogy szeretnének segíteni egy testi-lelki problémáktól szenvedő családtagjukon, mert nagyon rossz
nézni a családtag kálváriáját. Hogy mondjam meg, hogyan tudnák őt meggyógyítani. Ilyenkor én többnyire azt javaslom, hogy a gyógyítást saját magukon kezdjék. Ez nagyon idegenül hangozhat a mostani kultúránkban, ahol ahhoz vagyunk szokva, hogy erőn felül cipeljük orvostól orvosig a beteg szerettünket, és minden eszközt bevetünk nála a gyógyulása érdekében. Csakhogy biztos tapasztaltad már, ez nem szokott segíteni. Mert a szerettünk csak nem gyógyul, csak megmakacsolja magát, és esetleg még rosszabbul lesz. És itt az is mindegy, hogy kiről van szó: a gyerekünkről vagy a szüleinkről.
Ne gondolj egy jegesmedvére!
Annak ellenére, hogy nagyon sok forrásból hallom, hogy azt, amit szeretnénk elérni, megvalósítani, amit várunk a másiktól, a lehető legpozitívabban célszerű megfogalmazni és elképzelni, a
mindennapi életben azt tapasztalom, hogy ez nem olyan egyszerű. Legalábbis sok ember annyira hozzá van szokva a negatív megfogalmazáshoz (a “nem, ne” szavak használatához), hogy nem megy nekik az odafigyelés. Nem nézik, mit hogyan mondanak. Pedig ezen rengeteg múlik.
Vegyük például a címben szereplő mondatot, amit Barbel Morh: Rendeld meg az Univerzumtól! című könyvében olvastam (nagyon vicces és találó). Tehát, “Ne gondolj egy jegesmedvére!” Eszedbe jutott most egy jegesmedve, előtted van a jegesmedve képe? Igen? Valószínűleg soha életedben nem gondoltál olyan intenzíven egy jegesmedvére, mint most! Vajon miért?
Érzelmi terhek a vállaidon
A mai gyakorlatban a gerincfájdalmak kezelése szerintem nagyon sokaknak azt jelenti, hogy elmegy az orvoshoz, felíratja a fájdalomcsillapítót,
és minden megoldódott, az élet mehet tovább. Az idő előrehaladtával pedig, ha nem múlik el, sőt, már nagyon elviselhetetlen kezd lenni a fájdalom, akkor végső kétségbeesés és műtét következik. És mi van akkor, ha még így sem múlik el a probléma?
Jobb esetben, ha hamar észbe kap az ember, és nyitott az alternatív gyógymódok iránt, akkor elkezd gyógyászati segédeszközöket használni, sportolni, vagy elmegy egy csontkovácshoz (régebben én is ezt tettem), aki helyreteszi az elmozdult csigolyákat – igen, erre is szükség lehet, baleset után mindenképpen. Viszont mi van akkor, ha még így sem múlik el a fájdalom?




